Skip navigation

2. KORAI KERESZTÉNYSÉG ÉS A NŐNEVELÉS

Az Újtestamentumból kitűnik, hogy Jézus Krisztus nem úgy vélekedett a nőkről, mint kortársainak többsége. Nem tekintett rájuk alantas, bűnökre eleve hajlamos teremtményként, akik a férfiakat rosszra csábítják. A nő értékes, önálló lény éppúgy, mint a férfi, de éppoly esendő is. Vétkeivel szemben azonban Krisztus elnéző. A házasságtörésen kapott nőt sem hajlandó – a régiek szokása szerint – megkövezni, inkább arra inti a vádló farizeusokat, hogy tekintsenek önmagukba, s ott keressék a bűnt (Ján. 8. 2-11).

Pál apostol leveleiben azonban már sajátosan elegyedik a nőkkel szemben tanúsított krisztusi türelem elve azzal a korabeli nőképpel, amely az ótestamentumi rigorózus elveken nyugodott. Pál a korintusziakhoz írt első levelében még a házasságban élő felek egyenrangúságáról, a kölcsönös tiszteletről és egymás elfogadásáról beszél. „A feleségének adja meg a férj a köteles jóakaratot; hasonlóképen a feleség is a férjének. A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; hasonlóképen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége.” (Kor. 7. 3-4.) A galáciabeliekhez írt levélben pedig kimondja minden ember egyenrangúságát, nemtől és származástól függetlenül: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nõ; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal. 3. 28.)

A korintusziakhoz intézett második levelében Pál apostol azonban már azt hangoztatja, hogy a nőnek a családon kívüli nyilvánosság előtt, a vallási közösségekben csendben, szerényen visszahúzódva kell viselkednie, szólna nem szabad: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja.” (Kor. 14. 34.) A Timóteusnak írt első levelében pedig már a szertartások vezetését, az igehirdetést is megtiltja nekik: „Az asszony csendességben tanuljon teljes engedelmességgel. A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodják, hanem legyen csendességben. Mert Ádám teremtetett elsőnek, azután Éva.” (Tim. 11-13.)

A krisztusi egyenlőség-eszme a korabeli hétköznapi viselkedési normákban és magatartásformákban nem öltött testet. A nőkkel kapcsolatos attitűd és felfogásmód alakulása sajátos fordulatot vett: eltávolodott a krisztusi nőeszménytől, és visszakanyarodott a nőkről alkotott tradicionális ószövetségi képhez. Ahhoz a nőképhez, amely olyan előítéletté jegecesedő motívumokból tevődik össze, mint például az Évától örökölt esendőség, a bűnre való különös fogékonyságban megnyilvánuló erkölcsi kikezdhetőség, a szellemi alacsonyabb-rendűség, és a fizikai gyengeség. Ez a nő-imázs tesz szert dominanciára az egész középkoron keresztül, és érezteteti hatását még 19. században is.[1]

Ennek a negatív nőképnek a kialakulásához a keresztény egyházatyák egy része is hozzájárult tanaival. Többségüknek erős akaratú keresztény édesanyja volt, akiket istenítettek. Hatásukra fiaik a nemi élet örömszerző funkciójától undorodva elfordultak, céljának csak a gyermeknemzést tartották (Utrio, 1989, 53).

Tertullianus például ezekkel a becsmérlő szavakkal illette a női nemet: „Mindig gyászolnod kell, rongyokkal fedettnek és bemocskoltnak kell lenned a bűnbánatban, azért, hogy a bűnt, melyet elkövetett az emberi nem, megváltsd [ ... ] A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat. Te vagy az, aki megérintette a sátán fáját, és aki elsőként szegted meg az isteni törvényt.” (Közli: Kéri, 1999, 46.)

Az egyházatyák közül néhányan a keresztény leánynevelés elveivel és gyakorlati kérdéseivel is foglalkoztak írásaikban. Szent Jeromos (Hieronymus, 349 körül – 420) is így tett: egyik levelében egy római asszony, Laeta számára ad tanácsot kis leánya, Paula neveléséhez; a másik levél címzettje Gaudentius és leánya Pacatula. (Barth, 1994)

Jeromos idealizált leányneveltje a világtól elvonuló szerzetesi életre készül, ezért „semmit se halljon, semmit se szóljon, mint ami Istenfélelmet lehel. Szemérmetlen szókat ne értsen, világi dalokat ne ismerjen. A gyönge ajak az édes zsoltárokat tanulja zengeni. Távol maradjon tőle hasonló korú fiúk pajkos társasága, sőt leánytársait és a cselédséget is távol kell tartani a világi társaságtól, nehogy arra, amit vesztükre megtanultak, további szerencsétlenségre még másokat is kioktassanak.”

A leány dolga az, hogy „a világot ne ismerje; éljen, mint angyal; bár húsból is van, legyen a húsnak romlása nélkül”. Hétéves korától ügyeljenek a szemérmes magatartása kialakítására, szavait alaposan válogassa meg. Éljen visszavonult életet otthona falai között, mértékletesen táplálkozzon, tanulja meg a női nemhez méltó házimunkát. Női erényei kettős szüzességében testesülnek meg: a test és a lélek érintetlensége az elérendő cél. A leánynevelés ideálja Mária, a Szűzanya.

Tanuljon írni, olvassa a Bibliát. Az írás és olvasás tanításának segítését a következőképpen képzeli el Hieronymus: „Ha azután reszkető kézzel kezdi az íróvesszőt a viaszkos táblán végig húzni, akkor vagy egy idegen kéz vezesse ujjait, vagy véssük be előre a viaszba a betűket, hogy a mélyedésben haladva, keze el ne tévedjen. A szótagok összekapcsolására buzdítsuk oly apró jutalmakkal, minők e korbeli gyermekeknek örömet szereznek. Legyenek a tanulás alkalmával társai is, kikkel versenyre keljen s kiknek dicsérete ösztönözni fogja. Ha kissé lassú volna, ne korholjuk, hanem buzdítsuk dicsérettel, hogy örüljön, ha a többit fölülmúlja s bánkódjék, ha mások őt fölülmúlták. Mindenekelőtt azonban meg kell gátolni, hogy a tanulást meggyűlölje, nehogy a gyermekkorban keletkezett ellenszenv a gyermekéveken túl is tartson.” (Közli: Mészáros, Németh és Pukánszky, 2003b, 50.)

A mindenre kiterjedő szigorú felügyelet tehát egyfajta segítő-támogató nevelői attitűddel kell, hogy ötvöződjék a leányok tanításakor. Ezek az elvek érvényesültek később a keresztény nőnevelésben évszázadokon át.



[1] Érdekes párhuzam figyelhető meg Názáreti Jézusnak a gyermekekről alkotott felfogása és a nőkről alkotott képe között. Tanítása mindkét esetben gyökeresen eltért a korabeli közfelfogástól.