10.5. A nők iskoláztatása és társadalmi karrierlehetőségei Magyarországon a század első felében

Az első világháborúig terjedő időszak – ha kisebb megtorpanásokkal is – a gyors ütemű extenzív fejlődés időszaka volt a hazai alsó- és középfokú intézményes nőoktatás történetében. Az 1868-as népoktatási törvény által a fiúpolgárival együtt létesített leánypolgári iskola kezdettől fogva nagyon népszerű volt, 1900-ban már 27,5 ezer leány tanult itt. Többen voltak, mint a fiúk a fiúpolgári iskolában. A lányok a későbbi évtizedekben is megőrizték magasabb számarányukat ebben a középfokú iskolatípusban. Az 1910/11-es tanévben már 50 093 leánypolgáriba járó tanulót jegyeznek fel a statisztikák, míg a fiúpolgáriba csak 37 416 gyerek járt. (Magyarország, 1913, 40.) A polgárit végzett lányok 44%-a otthon maradt, egyötödük tanítónőképző intézetben tanult tovább, 2%-uk ment – a különbözeti vizsga letétele után – az érettségit adó középiskolákba. A lányok középfokú iskolázottságban a század első két évtizedében domináns iskolatípus volt a polgári iskola és a tanítónőképző intézet. (Nagy, 2003, 4-5.)

A trianoni döntés következtében (1921) az utódállamok területére került 33 elemi iskolai tanítóképző és 18 tanítónőképző intézet. Újak is nyíltak: 1929-ben például mindösszesen 48 ilyen intézet működött Magyarországon, amelyek közül 28 intézetben képeztek tanítónőket.

38. Leányiskolai osztály a húszas évek elején

  

Állami tanítónőképző működött Budapesten (II. kerületi és VII. kerületi), Győrben és Pozsonyban (ezt az új trianoni határok közé, Cinkotára telepítették). Római katolikus tanítónőképző volt Budapesten (Angolkisasszonyok, Ranolder Intézet, Irgalmas Nővérek), Debrecenben (Svetits Intézet), Dombóváron ( Szent Orsolya Rend), Egerben (érseki képző, Angolkisasszonyok), Esztergomban (érseki képző, Irgalmas Nővérek), Győrben (Szent Orsolya Rend), Kalocsán (érseki képző, Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővérek),  Kisvárdán (Szent Orsolya Rend), Kőszegen (Szent Domonkos Rend), Miskolcon (Irgalmas Nővérek), Pápán (Pauli Szent Vincéről Elnevezett Iskolanővérek), Pécsett (Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővérek), Sopronban (Isten Megváltó Leányai, Szent Orsolya Rend), Szegeden (Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővérek) és Veszprémben (Angolkisasszonyok). (Kiss, 1929, 24.)

A tanítónői pálya a húszas-harmincas években is igen népszerű maradt. Ennek okai között szerepelt az a tény, hogy 1867 után a vagyonát veszett úri középosztály leányainak nem volt más választásuk, mint a munkavállalás. De közrejátszott e pálya népszerűségében az is, hogy megszaporodott azoknak a leányoknak a száma, akik nem mentek férjhez és gondoskodniuk kellett saját magukról.

A nőknek a kenyérkereső pályák felé való törekvését és pályaválasztását a kor mentalitásának megfelelően az is befolyásolta, hogy a tradicionális nőkép egyik fontos eleme gyermeknevelés. A tanítónői foglalkozás így közel állt ehhez a képhez, és könnyebben elfogadható volt a hagyományos értékrendet valló családok számára is, mint leányaik magasabb iskolákba küldése, főiskolai, egyetemi taníttatása. Az sem volt természetesen mellőzhető szempont, hogy a középfokú tanítónőképző intézeti oktatás költségei alacsonyabbak voltak, mint a felsőoktatásé, és a többgyermekes családokban az egyetemjárást még mindig a fiúk előjogának tartották.

Az iskolafenntartók kezdetben ódzkodtak a nőtanítók alkalmazásától, tartottak attól, hogy ők „nem lesznek elég erősek a fegyelem gyakorlására”. Ez az aggály azonban hamarosan eloszlott, és a nők egyre nagyobb számban kerültek be a pedagógus pályára. (Érdekes jelenség, hogy főleg az állami és községi iskolákban foglalkoztatták őket szívesen, a felekezeti iskolákban csak elvétve kaptak állást. A római katolikus egyházi iskolákban viszont a szerzetesrendi apácák tanítottak nagy számban.) Az 1927/28-as tanévben a statisztikai adatok szerint 10 202 elemi iskolai tanító és 7354 tanítónő volt alkalmazásban.

Figyelembe kell még venni az alsó- és középfokú foglakoztatási összkép kialakításakor a polgári iskolai tanárokat és tanárnőket is.^[1] Az 1927/28-as tanévben a polgári fiú és leányiskolákban 1490 tanár és 2118 tanárnő tanított. Polgári leányiskolába 198 férfitanár volt beosztva, és 333 nőtanár oktatott a polgári fiúiskolákban. 

A polgári iskolai tanári képesítés megszerzésének bevett gyakorlata a következő volt: Négy elvégzett elemi iskolai osztály után négy év polgári vagy négy év gimnázium következett (a nyolc évfolyamból). A 15. életévét betöltött fiatal jelentkezhetett az 1923-tól már öt évfolyamos tanító- és tanítónőképző intézetekbe. Ezt követően kerülhetett sor az előbb három, majd a Szegedre helyezéstől (1928) kezdve négy évfolyamos polgári iskolai tanárképző főiskola elvégzésére (Bereczki, 1998).

Látható tehát, hogy a negyvenes évek közepéig a nők és férfiak számára a felsőfokú képzésbe való bekapcsolódás különleges – érettségihez nem kötött – lehetőségét biztosította a polgári iskolai tanárképző főiskola. Az általában középfokú tanítóképző intézeti végzettség után a főiskolára kerülő hallgatók ugyanis az „áthallgatás” egy sajátságos modellje segítségével egyik szakjuk keretei között a szegedi egyetem képzésében is részt vehettek. Azaz, a tanárképző főiskola és az egyetem együttműködése révén a gyakorlatiasabb jellegű főiskolai oktatás az egyetem bölcsész és természettudományi karai által nyújtott magasabb tudományos színvonalú képzéssel egészült ki. (Karády-Valter, 1990) A kooperáció célja a főiskolás (ún. „tanárjelölt”) hallgatók szaktudományos ismereteinek elmélyítése volt, de jelenlétük a másik fél számára sem volt közömbös: segítettek a létszámhiánnyal küszködő egyetemi karokon.

Figyelemre méltó jelenség, hogy a polgári iskolai tanárképző főiskola hallgatóságán belül a szegedi évek alatt fokozatosan emelkedett a nők aránya. Az „elnőiesedés” az 1940-es évekre tetőzött. A alsó társadalmi réteget fiai számára a főiskola a társadalmi felemelkedés fontos eszköze volt. Egy történeti szociológiai vizsgálat tanúsága szerint ezek a rétegek a fiaik iskoláztatásával ki is használták az iskoláztatás által érvényesíthető mobilitás összes tartalékát olyannyira, hogy leányaikat már kisebb számban küldték ide. A középosztályokba tartozó szülők fiaiknak elsősorban egyetemi végzettséget kívántak biztosítani – ez őrizte meg vagy javította a család társadalmi státuszát –, lányaik viszont gyakrabban jöttek a tanárképző főiskolára. Az ő esetükben azonban ez a képzés nem státusemelkedéssel, hanem inkább csökkenéssel járt. A középosztályok lányai ezért a főiskolát gyakran használták arra, hogy – a kedvezőbb házasságkötés, a „jobb parti” reményében – csak magasabb műveltséggel felvértezett úri háziasszonyokká váljanak. A főiskola vezetői számoltak ezzel a csökkent motivációval, a csekélyebb hivatástudattal, ami azt jelentette, hogy az ilyen családokból származó lányok negyede-harmada előbb-utóbb otthagyta a pedagóguspályát (Karády-Valter, 1990, 57).            

Természetesen így is szép számmal voltak hallgatónők, akik a főiskola és az egyetem közötti együttműködést teljes mértékben felhasználták arra, hogy megragadják az értelmiségi pályák felé ívelő karrier lehetőségét. Ez a lehetőség adódott Dolch Erzsébet (1906-2002) számára is, akit neveléstörténet-írásunk a reformpedagógiai elvek alapján működő szegedi Kerti Iskola (1936-1940) alapítójaként és pedagógusaként ismer.

Kassán született, elemi iskoláit Temesváron végezte. Az első világháború eseményei a családot Szegedre sodorták, ahol előbb a Római Katolikus Tanítónőképző Intézetben szerzett oklevelet, majd tanárképző főiskola magyar-német szakját végezte el kitűnő eredménnyel (1932). Ezzel egyidejűleg a Ferenc József Tudományegyetemnek is rendkívüli hallgatója lett, itt a magyar szakhoz kötődő előadásokat hallgatott.^[2] A polgári iskolai tanári oklevél megszerzése után még további tanulmányokat folytatott európai nagyvárosokban, többek között Grazban és Bécsben. Az egyetemre 1933-ban került díjtalan gyakornoknak a pszichológia-professzor Várkonyi Hildebrand Dezső (1888-1972) pedagógiai-lélektani intézetébe.

A Kerti Iskolát 1936-1938 között vezette, ezt követően Gyomán (1938-1940), majd Szegeden (1940-1941) tanított polgári iskolában. 1939 áprilisában pedagógia-filozófia szakos tanítóképző intézeti tanári oklevelet kapott a szegedi egyetemen. (A leendő tanítóképző intézeti tanároknak ezt az egyesztendős egyetemi szintű képzését nevezték Apponyi Kollégiumnak.) E képesítés birtokában először a nagyváradi (1941-1944), majd a debreceni tanítónőképző intézetbe került (1945-1948). Nevét időközben Dombrádi Erzsébetre változtatta. Pedagóguspályájának utolsó állomása a kiskunfélegyházi tanítóképző intézet (később gimnázium és gépészeti szakközépiskola), ahol még kerek húsz esztendőn keresztül (1948-1969) tanított.                   

*  *  * 

A leánygimnázium mint iskolatípus viszonylag lassan terjedt Magyarországon. A statisztikák az 1912/13-as tanévben 1070 rendes leánygimnáziumi tanulót regisztrálnak. Mellettük 739-en fiúgimnáziumok, 32-en a fiú-reáliskolák magántanulói voltak. (Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a leányok a fiú számára fenntartott középiskolákba (gimnázium, reáliskola) beiratkozhattak, a tanteremben azonban csak a fiúktól elkülönítve foglalhattak helyet, és a szünetekben sem vegyülhettek a közéjük. Az órákra a tanár kíséretében érkeztek és távoztak (Mészáros, 1995, 52).

A századforduló utáni esztendőkben a leánygimnáziumnak többféle típusa alakult ki, amelyeknek tanterve gyakran változott.  A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1916-ban kiadott rendeletével megkísérelte egységes keretek közé terelni a sokszínűséget. Közös négyosztályos alapra háromféle felsőbb leányiskolát épített: a háromosztályos felső leányiskolát, a szintén háromosztályos felső kereskedelmi leányiskolát és a négy évfolyamos leánygimnáziumot. (Kornis, 1927, 15.) Ez a reform azonban nem vált be. A felső kereskedelmi és felső leányiskolai osztályok hamarosan elnéptelenedtek, a leánygimnáziumok azonban népszerűnek bizonyultak. 

A differenciálás elvének az iskolarendszerben való alkalmazása tehát akkor nem vezetett sikerre. Ez a tény azonban nem vette el a húszas évek elejének nagy középiskolai reformját előkészítő tanügyi szakértőknek a kedvét, akik Klebelsberg Kunó (1875-1932) vallás- és közoktatási miniszter tanácsadóiként ismét a szétkülönített középiskola-rendszer mellett tették le a voksukat. A fiú-középiskolákat szabályozó 1924. évi törvény nyolc-évfolyamos gimnáziumot, reálgimnáziumot és reáliskolát különít el középfokon, ezt a triászt vette alapul leány-középiskolákról szóló 1926. évi 24. törvénycikk is. Az alkotók szándéka szerint a differenciáláson kívül ez a törvény két másik elv megvalósítását segíti elő: az egyenlő jogosítást a felsőoktatásba való belépéskor és a „női egyéniség figyelembe vételét a tanítandó tárgyak megállapításakor”.  (Kornis, 1927, 152.)

A középiskola-típusok elkülönítését az indokolja, hogy a nők lelki hajlamai és képességei – a fiúkéhoz hasonlóan – nem egységesek, hanem sokszínűek. Az egyetemi és főiskolai tanulmányokra készülő leányoknak elsősorban a leánygimnázium állt rendelkezésre. Itt – a görög kivételével – javarészt olyan tantárgyak szerepeltek, mint a fiúgimnáziumban: latin, német és francia nyelv, magyar nyelv és irodalom, történelem, földrajz, természetrajz, kémia, egészségtan, természettan, matematika, filozófia, rajz, ének és testnevelés.  A törvény emellett új középiskola típust teremtett, a leánylíceumot, ahol a latin helyett élő idegen, azaz „modern” nyelveket (franciát vagy angolt vagy olaszt), természettudományokat és művészeti tárgyakat oktattak. A régi felsőbb leányiskolát pedig leánykollégium néven szervezte újjá, melynek célja magasabb szintű általános, és a női hivatáshoz alkalmazott műveltség biztosítása volt az egyetemi tanulmányokra nem készülő leányok számára.

Mindhárom iskolatípus nyolc évfolyammal épült ki. Az első osztályba a tizedik évük betöltése után kerülhettek a leányok, ha sikeresen elvégezték az elemi népiskola negyedik osztályát.

A fiú-középiskolák analógiája azonban mégsem alkalmazható mechanikusan a két rendszer összehasonlításakor. A fiúknál ugyanis mindhárom iskolatípus esetében érvényes volt az egységes jogosítás, tehát a felsőoktatás felé egyenértékű „vízumot” jelentett valamennyi. Ez azonban a leánykollégiumra már nem vonatkozott: a leánykollégiumi érettségi önmagában nem jogosított a felsőoktatás valamennyi intézményébe történő belépésre. Ezért inkább tekinthető középfokú tanintézménynek, mint középiskolának.

A leány-középiskolai reform után az egyes típusok tovább differenciálódtak: létrejöttek olyan leánygimnáziumok, ahol a sikeres továbbtanulás érdekében görög nyelvet is tanítottak, és voltak olyan leánylíceumok is, amelyeknek tantervében a latin is szerepelt. A gyakorlatilag ötféle leány-középiskola egymás melletti létezésének a harmincas évek egységesítő törekvése vetett véget.

* * *

Az első világháború éveiben jelentősen emelkedett a nők létszáma az egyetemeken, és tovább erősödtek azok a törekvések, amelyek a nők számára hozzáférhető tanulmányok kiterjesztését szorgalmazták. A polgári demokratikus forradalom alatt döntő jelentőségű lépésre került sor: az 1918. december 3-án kiadott rendelet (206626/1918.) lehetővé tette, hogy „nők ugyanazok mellett a feltételek mellett, mint a férfiak az egyetemek világi karaira, a műegyetemre és a jogakadémiákra beiratkozhassanak, [...] és miután tanulmányaikat az érvényben levő szabályok szerint befejezték és a képesítő vizsgálatokat letették, részükre képesítő oklevél kiadassék”. (Közli: Ladányi, 1996, 378.) A Tanácsköztársaság megdöntése után ez a rendelet – mint ahogyan az összes többi ebből az időszakból származó rendelkezés – a gyakorlatban hatályát vesztette. A korábbi korlátozások újra érvénybe léptek, sőt egyes karok esetében szigorodtak. A budapesti orvoskar például elrendelte a nők felvételének tilalmát egészen addig, amíg a „nők javára történt eltolódások ki nem egyenlítődnek”.

A Magyar Egyetemisták és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége (MEFHOSZ) 1923-ban megfogalmazott memorandumában az összes egyetemi kar megnyitását kérte a nők továbbtanulása érdekében. Az indoklás szerint a nők munkába állásának szükségessége gazdasági tény, egyre nagyobb lesz azoknak a nőknek a száma, akiket a férfiak nem tudnak többé eltartani. A középosztálybeli nők esetében viszont a gyakorlati pályákra való lépés (gépírónő, varrónő, bolti eladó) egyet jelent a deklasszálódással. Ezért meg kell számura adni azt a lehetőséget, amely a férfiak számára eleve adott: egyetemi tanulmányok révén kell segíteni őket társadalmi státusuk megőrzésében. „Szembe kell szállnunk azzal a reakciós szellemmel – hangzik a beadvány szövege –, mely elvakultságában az egyetemnek a nőktől való »megtisztítását« tűzte ki céljául, és álpatriarchális szemforgatással a női hivatás általuk soha el nem érhető virányaira^[3] utalja az egyetemre törekvő nőket.” (Közli: Ladányi, 1996, 369.) A beadványt az egyetemek megkapták, és különböző módon foglaltak állást vele kapcsolatban. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem karai elutasították, de a vidéki egyetemek egyetértettek a tartalmával. A budapesti műegyetem a közgazdasági és az építészeti osztályra hajlandó volt beengedni a nőket, de a gépészmérnöki, a mérnöki és a vegyészmérnöki szakosztályokra továbbra sem.

Jelentős mértékben segítette a nők egyetemi tanulmányainak kiterjesztését Klebelsberg Kunó vallás és közoktatási miniszter, aki – a korabeli konzervatív gondolkodásmóddal szembehelyezkedve – következetesen kiállt az a nők egyetemi emancipációjának érvényesítése mellett. A leányközépiskolák újjászervezésével foglalkozó 1926. évi XXIV. törvény révén a miniszternek alkalma volt arra, hogy a segítse a nők felsőfokú tanulmányokra való felkészítését. A leányközépiskolai érettségi bizonyítvány ugyanúgy jogot biztosított a felsőoktatásba való belépésre, mint a fiúk középiskoláinak érettségije.  

A törvényjavaslat miniszteri indoklása jó tükrözi Klebelsberg Kunó felfogását a felsőoktatás hozzáférhetővé tételéről: „A leányközépiskolák feladatának meghatározásában különös súlyt fektetek arra, hogy ez az egyetemi tanulmányokhoz szükséges szellemi munkára is képessé tegye a tanulókat. […] Szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy nézetem szerint a nő szellemi alsóbbrendűségéről szóló felfogás nem megokolt. Abból, hogy a nő szellemi hajlamai eltérőek a férfi nemétől, nem következik, hogy képességei alsóbbrendűek a férfiakéinál. […] S ha tekintetbe vesszük, hogy a mai Európában is nőket nemcsak képviselőkké választanak, hanem miniszteri, államtitkári és egyetemi tanári székbe is emelnek, különös színben tűnnénk fel az egész világ előtt, ha nyolcmilliós ország létünkre szembe akarnánk helyezkedni az általános európai felfogással…” (közli: Ladányi, 1996, 380.)

Egyik írásában Klebelsberg további adalékokkal szolgál a nők felsőfokú tanulmányaival kapcsolatos korabeli felfogásról és saját álláspontjáról: „Még mindig éppen főiskolai körökben gyakran hangzik olyan kijelentés – írja a miniszter –, hogy a nők főiskolai tanulmányokra nem alkalmasak, s ha tanulnak, csak felesleges módon növelik a férfiak körében mutatkozó értelmi proletariátust, és a tanulás elvonja őket sajátos női hivatásuktól. Miközben ezt hangoztatják, nem veszik tekintetbe a kategorikusan ítélkezők, hogy a nemzet férfi része talán nincs is feljogosítva arra, hogy egyoldalúan ítélkezzék a női rész felett. […] Én azt hiszem, hogy téves felállítása a vita tételének az, hogy ki tehetségesebb, a férfi-e vagy a nő. Nem kvantitatív, hanem kvalitatív különbségekről van itt szó. A nőnek másminő a tehetsége, mint a férfinak, és ezért gyökerében elhibázott kultúrpolitika volna az, amely a nemzet egyik felét kirekesztené a magas műveltség régióiból. A magyar nőnek vannak egészen speciális szellemi tulajdonságai, amelyekről nem mondhatunk le…” (Klebelsberg, 1928, 473-474.) A miniszter egészen odáig megy, hogy kimondja: „az egyetemet végzett nő igénytelenebb, és a fizikai munkát is szívesebben vállalja, mint a középosztály alsóbb régióinak kevésbé művelt leányai. Ha azok férjhez mennek, nagyobb kényelmet követelnek, és nagysága mivoltuknak mintegy lefokozását, deklasszifikálását látják abban, ha rossz időben esetleg oda kell állni a teknő mellé. A magas műveltségű nő ellenben tudatában van belső értékének, és társadalmi helyzetének ismérvét nem nevetséges külsőségekben, mondjuk a manikűrözött kézben keresi.” (Klebelsberg, 1928, 473-475.)          

A nők egyetemjárását Klebelsberg Kunó az 1927. augusztus 24-i (63 000. számú) miniszteri rendeletében szabályozta. Ennek következményeképpen a nők minden további korlátozás nélkül felvehetők voltak a bölcsészettudományi, a matematikai- és természettudományi és az orvostudományi karokra, a gyógyszerészi tanfolyamokra, a Közgazdaságtudományi Kar kereskedelmi és mezőgazdasági osztályaira, valamit a József Nádor Műegyetem közgazdasági osztályára. Felvehették őket a református és az evangélikus hittudományi karokra, is, valamint a műegyetem építészi osztályára, de csak a keretszám 5%-os arányában, és csak akkor, ha a létszámot férfiakkal nem tudják feltölteni. A római katolikus hittudományi, valamint a jog- és államtudományi karokra és a jogakadémiákra továbbra sem iratkozhattak be. Nem járhattak a Műegyetem mérnöki, gépészmérnöki és vegyészmérnöki osztályára, a Közgazdaságtudományi Kar közgazdasági és közigazgatási osztályára, valamint külügyi szakosztályára sem. Hozzáférhetetlen volt számukra a Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola és az Állatorvosi Főiskola is. Tanulhattak viszont a leányok az 1925-ben alapított Testnevelési Főiskolán, a művészeti főiskolákon és a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán.

A következő táblázat európai összehasonlításban mutatja be a felsőoktatásban tanuló nőhallgatók számának és férfihallgatókhoz viszonyított arányának alakulását a két világháború közötti időszakban:

Ország	1925/26		1930/31		1937/38
	A nőhallgatók		A nőhallgatók		A nőhallgatók
	száma	aránya	száma	aránya	száma	aránya
Ausztria	2 422	11,5	3 442	16,4	3 4771	18,61
Bulgária	1 563	22,8	2 280	25,0	2 393	25,9
Csehszlovákia	2 720	9,8	3 8472	12,32	4 4363	15,13
Észtország	1 291	25,9	1 163	29,7	982	27,8
Finnország	1 043	24,0	2 247	32,4	2 687	30,8
Görögország	730	7,6	706	8,3	1 326	11,9
Hollandia	1 414	15,0	2 133	17,7	1 901	16,1
Jugoszlávia	2 056	19,1	3 126	22,0	3 341	20,6
Lengyelország	9 296	22,8	12 5952	28,02	13 602	28,3
Magyarország	1 633	10,1	2 248	13,4	1750	12,4
Nagy-Britannia4	16 140	28,7	16 255	26,1	14 0021	22,41
Németország	11 608	11,4	19 4615	15,05	10 078	14,4
Olaszország	6 276	13,8	6 142	13,3	13 363	17,8
Svájc	908	13,6	996	14,5	1 461	16,1
Svédország	1 425	15,3	1 694	16,6	1 816	19,6

1 1936/37. tanévi adat.

2 1929/30. tanévi adat.

3 1935/36. tanévi adat.

4 Csak az egyetemek adatai.

5 1926/27. tanévi adat.

 

1. táblázat: A nőhallgatók száma és aránya a két világháború között 15 európai országban (Ladányi, 1996, 382. nyomán) 

* * * 

A húszas évek differenciálási törekvései után a harmincas évek középiskolai reformját – a leány-középiskolák esetében is – az egységesítésre való törekvés jellemezte. A Hóman Bálint (1885-1951?) kultuszminisztersége alatt kiadott 1934. évi 11. tc. egységes középiskola-típust hozott létre: a gimnáziumot. Az egységesítés azonban nem jelentett koedukációt: a fiúk és a lányok külön középiskolában, külön fiú- és leánygimnáziumban tanulhattak. Az új – továbbra is nyolcosztályos – iskolatípus tanterve 1938-ban jelent meg. Jól látható benne, hogy a tantárgyi-rendszer a két nem esetében közös, eltérés az egyes tárgyak (latin, német, bölcsészet, testnevelés, egészségtan és kézimunka) óraszámaiban figyelhető meg, amelyet a tantervkészítők a „leányifjúság sajátos testi-lelki igényeivel” magyaráztak. (Somogyi, 1942, 124.) A régi indokok tehát itt ismét visszaköszönnek.

Tény, hogy harmincas évek klasszikus gimnáziumi képzésében a leányok kisebb mértékben vettek részt, mint a fiúk. (Egy korabeli kimutatás szerint az 1937/38-as tanévben 52 034 fiú és 17 959 leány járt gimnáziumba. (Somogyi, 1942, 136.)) Ha azonban vizsgálódási körünkbe a tanítónőképző intézetet, a felső kereskedelmi iskolát és az érettségit nem nyújtó leánypolgári iskolát is bevonjuk, akkor azt látjuk, hogy négy középszintű osztályt elvégzett lányok egyre nagyobb hányada tanult tovább a középiskola felsőbb évfolyamaiban. Aránynövekedésük üteme a felső négy osztályban meghaladta a fiúkét. (Nagy, 2003, 5.)

A harmincas években tovább fokozódott az értelmiségi munkanélküliség Magyarországon. Hóman Bálint miniszter ezért 1934. augusztus 18-án bizalmas utasításában közölte az egyetemekkel, hogy „az egyetemet végzők elhelyezkedésének megkönnyítése céljából szükségesnek tartom az egyetemre felvehető nőhallgatók számának korlátozását.” (Közli: Ladányi, 1996, 383.) A rendelkezésnek nem sok foganatja volt: az orvosi karon a nők létszáma amúgy sem érte el az engedélyezett 30%-ot és a gyógyszerész tanfolyamon sem a megengedett 50%-ot. A bölcsészeti karokon viszont továbbra is jóval magasabb maradt a miniszter által előírt 30%-os aránynál.