Skip navigation

9.3.2. Fáy András nőnevelési reformelképzelései

A magyar reformkor jeles írója, politikusa, Fáy András (1786-1864) szívesen foglalkozott a gyermeknevelés – és ezen belül a leánynevelés – elméleti és gyakorlati kérdéseivel.[1] A nők helyzetével és nevelésükkel kapcsolatos nézeteit részletekbe menően fejti ki 1841-ben írt könyvében, amely a „Nőnevelés és nőnevelő-intézetek hazánkban” címmel jelent meg.[2]

  

25. Fáy András

 

Élvezetes, esszészerű stílusban írt könyvének első oldalain már kifejti, hogy milyen nővé kívánja a leányokat nevelni: „Én nem bámulandó hires nevezetes, hanem bóldog és bóldogitó nőket kivánok neveltetni, földi lényeket, erényszerető tisztelő ugyan, de nem gyarlóság-nélküli magyar leányokat kivánok képeztetni honi intézeteinkben, jó nőket, anyákat, polgárnékat, tiszteletere, szeretetre méltó asszonyokat; ’s van e’ józan ember a’ hazában, ki ne ohajtná ezt?” (Fáy, 1841, 9.) Figyelemre méltó az a józan visszafogott pragmatizmus, amellyel Fáy megrajzolja a nevelési célt megszemélyesítő nőalak fentebb bemutatott portréját. Nem a kanti filozófiai alapokon nyugvó eszménypedagógiát követi, nem akar vonzó és lelkesítő, de a földi életben alig elérhető ideálokat célként kitűzni. Gyakorlatiassága, boldogságelvűsége Locke-ot és Rousseau-t idézi.

A helyes nőnevelés azonban számára is közügy, nem csak egyéneket kíván nevelni, hanem a társadalom szövedékébe beilleszkedni tudó „polgárnékat” is. Ehhez pedig a lányok szervezett nevelésére-oktatására van szükség, ez a nemzet boldogulásának egyik előfeltétele: „Nagynak ohajtom egykor hazámat; de boldognak előbb, boldognak most és jövendőben; ’s épületünknek ez az alapja. És mivel vélhetném e’ nagy czélt biztosabban elérhetőnek, mint nevelés, ’s legelőbb is nők’ és anyák’ nevelése által, kik nemzedékeket hordoznak méheikben, ápolnak emlőiken, ’s első hatásaikkal ezekre idvet vagy átkot árasztanak?” (Fáy, 1841, IV.) A hibás nevelés okait  a gáláns francia stílus terjedésében véli felfedezni. XIV. Lajos korát kárhoztatja, amely a nőt „lehizelgé méltósága’ trónjáról, kiskorúságra kárhoztatá, gyermeki bábot ada királyi pálcza helyett kezébe”. (Fáy, 1841, 14.) A „miveltségi mázzal megkent csalás”-nak ezt a divatját majmolják a magyar úri körök is leányaik nevelésekor. Ez a félrenevelés több kárt okoz, mintha a leányokat egyáltalán nem részesítenénk tudatos, tervszerű nevelésben. 

Bobula Ida így írja le nőtörténeti monográfiájában a galantéria elterjedését a 18. század második felének Magyarországán: „A francia asszonyok életmódjának, hatalmának és dicsőségének hatás alatt a század közepe táján nálunk is felvetődik már a női nem átértékelésének kérdése. […] A nők elkezdi emlegetni, hogy ők nem olyan hitvány ostoba teremtések, amilyeneknek őket a férfiak tartják. […] Az újmódi asszonyok Páris felé fordulnak, mint az igazhívők Mekka felé. Felveszik és hordják a francia ruhát, követik a párisi divatot– ez az ő néma és félig öntudatlan tüntetésük a dicső ország mellett, ahol a nő helye a férfi jobbján van és egyetlen magasztos feladata, hogy a férfit ihlesse, mulattassa és gyönyörködtesse. […] A galantéria lassan terjedt és hódított: olyan volt, mint az ünnepi díszruha. Az emberek időnként parádéztak benne, de belsőleg azért meg nem változtak.” (Bobula, 1933, 103. 105. 108.) 

Mi lehet akkor tehát a leánynevelés igazi célja és helyes útja-módja? Fáy András Rousseau-hoz csatlakozik, amikor azt írja, hogy a nő világi hivatása kettős: boldog legyen és boldogítson. Boldog pedig akkor lehet, ha sorsával megelégszik, teljesíti gazdasszonyi és anyai mivoltából fakadó kötelességeit, és nem feledkezik meg „polgári viszonyaiból” adódó kötelmeiről, magyarságáról, anyanyelvéről sem.

Szerinte a nő „túlműveltsége” éppoly káros, mint teljes műveletlensége. A túlművelt asszony a társaságban gyakran fensőbbséges és mesterkélt, folyton a figyelem középpontjába kerülni, lekezelő gúnnyal bánik kevésbé művelt beszélgetőtársaival. Az ilyen nők harcolnak legnagyobb hévvel a női egyenjogúságért is: „A’ tul-mivelt nők különösen azok, kik erős harczos vitéznéi a’ juris aequalitásnak inter sexum et sexum; azért is apró társalgási nőnemhez illő tartózkodásokon magokat túl teszik; és elkárhoznál, ha ezen egyenlőséget előttök csak legkevésbé is megszorítani kívánod.” (Fáy, 1841, 105.)[3]

Az igazi művelt nő Fáy András véleménye szerint tehát nem küzd a két nem közötti egyenjogúságért, és nem kíván kilépni a számára rendeltetett családi körből: „… ismeri és becsűli a’ maga viszonyait, és azoknak korlátai között híven megmarad. Érezzük körében, hogy nagyobb sorsban is helyet állna, és otthon lelné magát; de azért kissebb viszonyai közt is megfér, és azokat nemesíti. […] Ritkán, és csak ott szól határozólag, hol adataiban bizonyos; de véleményét mindenkor szerényen ’s úgy adja elő, hogy hajlama lássék, jelesebbektől, ’s jobban értesítettektől okúlni akarni.” (Fáy, 1841, 105-106.) Régi toposz bukkan itt fel újra: annak a művelt nőnek az eszménye, aki tudását inkább véka alá rejtve hallgat, mintsem hogy férje urát vagy más férfit a társaságban csiszolt elméje megnyilvánulásaival zavarba hozza.[4]

A nőnemhez tehát a „tartózkodás illik” és nem a nagyvilági életben való közszereplés. Az eladósorban levő lány akkor viselkedik helyesen, ha „férfiak iránt egy kissé tartózkodó; nőnem iránt ellenben nyájas és kedv-kereső”. (Fáy, 1841, 112.) Öltözete legyen szerény, kerülje a felesleges cicomát: „Ruházkodásában szintúgy, mint viseletében szerénység legyen a’ hajadon’ jellemének bélyege. Tapasztalás-ellen fogna ugyan lenni tagadása annak, hogy tíz házasság közől kilenczet alkalmak szűlnek, mikben a’ hajadon’ külső bájai, tetszetes módja teszik az első benyomást; de azt sem lehet tagadni, hogy hol egyedül, vagy főképen, ezen érzéki hatások kötik a’ házasságot, ritkán vál az fogytig boldogítóvá.” (Fáy, 1841, 113.)   

A Fáy András kedve szerint való férjes asszony pedig szívesebben vonul vissza családi körébe, jól nevelt („vig, játékos, nyiltszívű, barátságos”) gyermekei közé. Tetteit a ráció és az egészséges érzelmek határozzák meg: „… józan ész és ép érzemény bélyegzik minden tevését és hatását”. (Fáy, 1841, 107.)         

Fáy nem híve a közösségi tradíciókat feloldó új irányzatnak, amely az egyéniséget kultiválja a családon belül. Rosszallóan ír arról a Nyugaton terjedő módiról, amely már Magyarországon is kezdett elterjedni a századforduló után: „Idegenítő, ’s nem is magyar szellem, némelly nemes, s különösen pedig polgári házaknál, a’ férj ’s feleség közti ereszkedett langy viszony, minél fogva a nő nem kereszt- hanem vezetéknevén szólitja férjét, ’s azon szól róla, külön erszényt tart; a férj pedig udvarias inkább mint szives. Illy párnak minden világi viszonyai, környülményei, és érdekei, inkább egymás mellé tétetteknek mint egybeolvadottaknak látszanak. Hiányzik mindkét részről az a’ bensőség, határtalan meghitt bizalom, mi a’ nős életnek, olly semmi más viszony által ki nem pótolható bája. Illy házasság nem nyájas gerle-fészek, hanem odú, mellybe két különböző madarat, zivatar, ölyv, vagy rájok borul éj, rövid szállásra hajtott be. – Szükség tudni a fiatal nőnek, miként ember nem lehetvén hiba nélkül, férje sem leend, valamint maga sincs a’ nélkül; kölcsönös türelem, kölcsönös engedékenység tehát első feltétele a’ házassági életnek. Nem fog mások előtt panaszkodni, vagy épen kikelni férje’ gyengéi ellen; mit jó vagy csak okos nő is nem teszen soha. Tudni kell, melyek azon módok és eszközök, mikkel férjének becsülését, ’s ezen alapuló szeretetét ne csak megnyerhesse, hanem biztosan meg is tarthassa.” (Fáy, 1841, 42-43.) A családi életre káros individualizmus elítélése tehát jól látható ezekből a sorokból. De kibontható e részletből Fáy Andrásnak az ideális családról alkotott felfogásának a lényege is: „határtalan meghitt bizalom” és „lelki egybeolvadottság” a házastársak között, ami türelemmel és engedékenységgel párosul.        

Fáy András nőeszménye és nevelési programja ahhoz a vonulathoz sorolható, amelyet például Rousseau, Pestalozzi vagy Campe neve fémjelez. A nőnevelés terén reformokat kíván, de nem gyökeres változást.

A nők nevelése semmiképpen se legyen elvont, tudományoskodó, életidegen, hanem a való életre készítse fel a leányokat: „Nem tudományos nevelés kell tehát a’ nőnek – írja –, hanem józan elmét, ép itélő tehetséget, és meg nem vesztegetett, irányt nem tévesztett érzelmet, finom mivelt tapintatot világ folyása és illedelem iránt képező nevelés; sőt a’ nevelés’ tudományos tanulmányainak is csak ezekre szükség munkálniok.” (Fáy, 1841, 122.)

Fáy hevesen kritizálja a korabeli lánynevelő intézetekben oktatott tananyagot haszontalansága miatt: a francia nyelv csak a fényűzést szolgálja, a hímzés szemrontó, a muzsikában a rendelkezésre álló csekély idő alatt keveset lehet haladni. Helyettük a polgári élethez szükséges praktikus ismereteket és készségeket ajánl, amelyek a következők: „rövid diatetica, női élet-bölcsesség, józan háztartás, józan pénz-költés’ elvei, magyar haza’ ismertetése, nyelve, literaturája, egy magyar polgárné’ kötelességei, házi szükséges munkák, nemes társalgásnak és női illedelemnek szabályai és mi fő dolog, tiszta fogalmak női rendeltetésről, világ’ folyásrol, szoktatás ész’ okai’ követéséhez…” (Fáy, 1841, 124-125.)

A magyar politikus-író későbbi műveiben ennél is tovább ment: konkrét terveket készített egy új országos nevelőnőképző intézet felállításáról, amelyhez gyakorló iskolaként egy minta lánynevelő-intézetet kívánt csatolni. Elképzeléseit nem tudta a gyakorlatba átültetni, de számos követője szorgalmazta később a „női élethez” szükséges praktikus ismeretanyag oktatását lánynevelő intézeteinkben.



[1] Fáy András a gyakorlatban is bizonyította, hogy a tehetséges, de alacsony sorból származó leányok – megfelelő nevelés esetén – magasabb szellemi tevékenységre is alkalmasak. Maga mellé vette, rendszeres és sokoldalú oktatásban részesítette az egyszerű fóti parasztcsaládból származó Sziráky Zsuzsát, akinek gyors észjárása, intelligenciája meglepte Fáy baráti körét. Később feleségül vette az időközben felserdült leányt, akinek irodalmi, művészeti ízlésében olyannyira megbízott, hogy készülőfélben levő műveit is elolvastatta vele.

[2] A Tudományos Gyűjteményben hamarosan „Z” aláírással bírálat jelent meg a könyvről. Az anonimitásba burkolózó szerző egyebek közt ezt írta: „A nőnevelésről alapos és kimerítő munkát csak egy valódi tudományos míveltségű, filozófusi elmével bíró nőszemélytől lehetne várni, oly titkos redői lévén a némberi szívnek, s oly különös sajátságokkal bírván a nőnem, melyekbe bepillantani, s melyeket kellőleg kifejteni a legtalentumosabb s tudományosabb férfiak nem képesek, s melyek a nőnem helyes nevelésének legszilárdabb alapjául szolgálnának.” (közli Fábri, 1999, 129.) 

[3] „Juris aequalitas inter sexum et sexum” = a nemek közötti egyenlőség joga.

[4] A tudós Laura Bassit például nem lenyűgöző tudása, hanem szerénysége miatt dicsérték kortársai.