6.2. Angolkisasszonyok
Az orsolyiták mellett a katolikus nőnevelés fejlődéstörténetében igen jelentős szerepet játszott az angolkisasszonyok (Institutum Beatae Mariae Virginis) néven ismertté vált tanítórend. Alapítója az angol nemesi családból származó Mary Ward (1585-1645), aki a flandriai St. Omerben 1611-ben hozta létre első közösségét. (Az anglikán egyházi törvények nem tették lehetővé katolikus leánynevelő intézet létesítését a szigetországban.) Az első intézetet hamarosan továbbiak követették (Lüttich 1617, Köln 1620, Trier 1621, Róma 1622, Nápoly 1623, Perugia 1624, München 1627, Bécs 1627).
Az angolkisasszonyok különböző társadalmi osztályokból származó leányok ingyenes nevelését és oktatását végezték a reformáció támadásai után megújuló katolicizmus szellemében. Mary Ward kifejezett célja a jezsuiták nevelési elveinek követése, és a nőnevelés gyakorlatába való átültetése volt. (Ez tükröződik az 1615-ben kiadott alapszabályzatukban és iskoláik 1628-ban elkészített tantervében is.)
Az iskolák és bentlakásos lánynevelő intézetek alapításakor számos nehézséggel kellett megküzdeniük: általában hiányzott a szükséges pénzösszeg és a megfelelő épület; kezdetben nem ismerték eléggé az adott ország nyelvét, szokásait; és mindeközben dúlt a harmincéves háború.
A rend tagjai azt tűzték ki célul, hogy a rájuk bízott lányokat vallásoktatásban részesítsék, hitéletüket formálják, és rendszeresen oktassák őket. Négy évfolyamos iskoláikban a latin nyelvet is tanították a lányoknak. Ez abban a korban merőben szokatlan kezdeményezésnek számított, és heves kritikát váltott ki bizonyos egyházi és világi körökben. Többen nehezményezték, hogy képzésük tartalma nem marad a nőnevelés szokásos keretei között (Weigand, 1999, 136).[1] Mindemellett olyan gyakorlatias ismeretek és készségek is szerepeltek a tantervben, mint például a női kézimunka és háztartástan. Tanítottak még zsoltáréneklést, orgonajátékot és képzőművészetet is.
15. Mary Ward
A népszerűség rohamos növekedése az egyházi körök egyre erősödő támadásaival párosult, amelyek tevékenységük három tényezőjére összpontosultak:
1. A latin nyelv oktatása a női nem számára. Noha ez abban a korban már nem volt példa nélküli, mégis heves ellenállásba ütközött, különösen a jezsuiták részéről.
2. Az angolkisasszonyok által végzett vallásoktatás, katekizmus-tanítás. Iskoláikban nem férfi vallásoktatók, lelkipásztorok tanították a hittant – ez is felháborodást váltott ki.
3. A végső ok: a zárdák falain kívüli missziós tevékenységet végző női „világi” szerzetesrendek léte még nem volt elfogadott abban a korban, felbukkanásuk különösen Európa déli országaiban váltott ki heves ellenérzéseket.
Mindezek következményeképpen VIII. Orbán pápa az angolkisasszonyok rendjét 1630-ban betiltotta, és ezt az intézetek feloszlatása követte. Ward Máriát mint „eretneket, szakadárt és a szentszék ellen lázítót” egyházi fogságba vetették (Nigg, 1986, 90). Mivel a pápai tilalom nem vonatkozott a nevelő- és oktatótevékenységre, a közösségek tagjai világi tanítónőkként továbbra is együtt maradhattak, és az egyes országok helyi viszonyainak megfelelő, különböző jogi keretek között folytathatták tevékenységüket. Szerzetesi szabályzatukat a pápa csak 1703-ban hagyta jóvá.
Magyarországon Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek szorgalmazására települt meg apácarendjük Pozsonyban, ahol 1627-ben leánynevelő intézetet hoztak létre. A nevelési kérdések iránt élénken érdeklődő érsek ezt írta róluk egyik levelében: „A jó Anyák a legnagyobb épületességgel tanítják a leánykákat jámborságra, jó erkölcsre és nőies foglalkozásokra. [...] Látván ezen anyák intézetének gyümölcsét szándékomban van Nagyszombatban is letelepíteni őket” (Puskely, 1990, 103.)
Az intézet fennmaradt tantervéből látható, hogy az ismeretek és készségek milyen széles körét oktatták. Választható lehetőségként a latin nyelv is szerepel:
I. osztály: bevezetés a napi imába, vallásos dalok, anyanyelvi írás, olvasás, akiknél lehetséges ugyanaz latin nyelven, kézimunka;
II. osztály: a vallásos elemek tökéletesítése, felkészítés a gyónásra, katekizmus, anyanyelvű és latin írás, olvasás;
III. osztály: a vallási élet további elemeinek megismerése és gyakorlása, felkészülés az első áldozásra, bevezetés az officiumba[2], bonyolultabb katekizmusrészek magyarázata, további vallásos énekek, latin, ha azt a szülők nem igénylik kézimunka;
IV. osztály: hitélet (a katekizmus ismétlése, breviárium, imádságok tanítása, bevezetés a lelkiismeret vizsgálatba, szentek tisztelete, ima és meditáció, erkölcsi nevelés), latin, ha azt a szülők nem igénylik, számtan, amennyiben a szülők arra sem tartanak igényt finomabb kézimunka (pl. aranyhímzés), szombatonként a vasárnapi egyházi liturgiával és a hét szentjeinek életével való foglalkozás, vasárnaponként részvétel a nyilvános templomi vallásoktatásban.
A bentlakó növendékek számára ezek a foglalkozások még intenzívebb formában jelentek meg. Társult hozzájuk a hangszeres zene, továbbá olyan háztartási ismeretek mint például higiénia, gyógynövényismeret, kenőcsök készítése: minden, ami a háztartásvezetéshez szükséges.
Tény, hogy a nőnevelés történetének ezekben az évszázadaiban párjukat ritkították az olyan kezdeményezések, amelyek a leányok nevelésének ilyen kiegyensúlyozott programját nyújtották volna, mint az orsolyiták vagy az angolkisasszonyok. A nevelésnek ez a kettős jellege: a lelki élet kegyességén alapuló harmonikus képességfejlesztés összekapcsolása a társadalmi életbe való beilleszkedés segítésével – még férfi tanítórendek gyakorlatában is csak elvétve valósult meg.