9.3.4. Hazai nőnevelő intézetek

A nevelőintézet-alapítás terén több sikerrel járt Karacs Teréz (1808-1892), aki 1846 szeptemberében Miskolcon létesített leánynevelő intézetet, „nőnöveldét”. Programja megfogalmazásakor a társadalmi realitások talaján állt, bár a férfi és nő egyenjogúságát, egyenlő adottságait elméleti síkon egyértelműen megfogalmazta.  

„Sokan vitatják a nők polgárosítását^[1], azaz, hogy a nők hivatalnokokká, iparűzőkké is képeztessek. Ezen követelést én nem látom az igazság körén kívülinek, mert okoskodásom, minden részrehajlástól ment lévén, nem láthatja a férfitestet más alkatrészekből szerkezettnek, mint a nőkét; úgynevezett szellemünk pedig hasonló eszközökkel éppen úgy kifejthető egyik, mint másik nemnél Azonban csupán azérti sürgetését, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő jogaik tettleg bizonyítassanak,  szükségtelennek látom. Sokkal szebb munkakör jutott a már rendezetett polgári társaságban a nőknek, semhogy azt egy józan fő is kétségbe vonhatná, hogy ők teljesen hasonló tényezői a társaságbani rendnek, jóllétnek, mint az abban kézműveskedő, iparűző, hivatalnokoskodó férfifél. A nőnek jutott: a földön üdvöt osztani; a férfinak: kenyeret. Most kérdem: melyik fél panaszkodhatik lealjasításról? Egyik sem, mihelyt célunk: tevés, nem csillogás.” (Karacs, 1845. Közli: Orosz, 1962. 250. és Fábri, 1999, 137. Kiemelés: PB)  

Karacs Teréz tehát egyáltalán nem törekedett nagy ívű emancipációs elképzelések megvalósítására, mert úgy vélte, hogy a nő munkába állásának a család látná kárát. A „kenyértudományok” terén való jártasság megszerzését csak az egyedülálló nők esetében látja szükségesnek. A lányok célszerű neveléséhez jól szervezett nőnevelő intézetre van szükség, olyanra, amelynek díját a polgárlányok számára is meg tudják fizetni, és amely nem a külföldi divatok bálványozására tanít, hanem a polgári család hétköznapi életére készíti fel a jövendő gazdasszonyait.         

A leendő családanyák szükségleteit vette figyelembe Karacs Teréz, amikor a lányokat elsősorban a női kézimunkákra, szabásra-varrásra, fehérnemű-készítésre tanította. De nemcsak a „kéz” ügyesítésére törekedett, hanem Pestalozzi hatására a „fej” és a „szív” kiművelését is szorgalmazta. Segédnevelőnőivel együtt francia nyelvre, zenére, szépírásra és táncra is oktatta növendékeit.         

* * *

Ezzel egy időben nyitott Pesten intézetet Teleki Blanka grófnő (1806-1862), aki nagynénje, Brunszvik Teréz nőnevelési elképzeléseihez hasonló elveket vallott. Erdélyi magyar arisztokrata családból származott, büszke volt magyarságára, a nemzeti kultúra fejlesztését tartotta egyik legfontosabb céljának. A leánynevelés megjobbítása terén is ez volt egyik legfontosabb vezérmotívuma. A nőnevelés tartalmának megfogalmazásakor is az  anyanyelv ápolását, a sajátosan magyar kulturális értékek megőrzését tűzte ki elsődleges célul.         

A Pesti Hírlap 1845. december 9-i számában jelent meg Teleki Blanka írása „Szózat a magyar főrendű nők nevelése ügyében” címmel. Ebben a következő szavakkal festi fel a magyar arisztokrata leányok idegen szellemben történő nevelésének veszélyeit: Alig lép ki a fő rendű leány a gyermekkorból, alig ismerkedik meg az élet azon részével, mellyet az ugynevezett nagy világ szűk körében szemlélhet, már nő – már anya. Maga még fél gyermek, s már környezi egy kis csoport, melly testi lelki jóllétet tőle vár. Forró szeretet köti kisdedeihez, társalgási viszonyai azonban, fényes háztartása szünet nélkül elszakitják tőlük. Óvatosan választja cselédét, kire kedvesei első éveit bizza, de a gyermek fejlődik, hű felvigyázat már nem elég, lelki táplálékról is kell gondoskodnia. Fiai előtt szabva az ut, mellyen haladnak, – leányával szabadon rendelkezhetik az anya; érez talán képességet magában gyermeke nevelését személyesen kezelni, de rabja viszonyainak, s nevelőnőt választ. Szerencse, ha jót, – mindenesetre külföldit, mert magyar nevelőnék képzéséről mi nem gondoskodtunk.  

Idegen neveli tehát a magyar fő rendű leányt, idegen első vezetője a szellemi világ ösvényein, s legyen bár lelkiismeretes, győzze le erélyesen azon akadályokat, mellyek a zajos uri háznál, a fényűzés közepette, fáradozásai sükerét nehezitik, ruházza fel nevendékét erénnyel, tudománnyal, ügyességgel, mivelt szeretetre méltó hölgyet képezett – de elányt a honnak nem nevelt! Idegen nyelven szól, gondolkodik a magyar leány. Idegen sympathiák gyökereznek szivében, számkiüzött köréből a magyar szó, magába szivta a hajlékony gyermeki elme az undort ezen német vagy angol ajakon ki nem ejthető s azért „barbár” nyelv iránt.” (Teleki, 1845, közli: Orosz 1962, 269-270. kiemelés: PB.)   

27. Teleki Blanka

Teleki Blanka tehát magyar főúri körökből való leányok számára tervezett magyar nyelvű, nemzeti szellemű képzést nyújtó intézetet. Ez a terv is kirívó újdonságnak számított, akkoriban a főnemesek leányai többnyire német, francia, esetleg angol nyelven részesültek oktatásban. Jellemző, hogy a grófnő intézetalapítási elképzeléseit megismerve Széchenyi István és Fáy András is egy angol nevelőnőt ajánlottak az intézmény élére. Úgy vélték, ez jobban megfelel a főnemesi családok elvárásainak, mint a magyar nyelven oktató Karacs Teréz, akit Teleki Blanka szeretett volna megnyerni a nőnevelde vezetésére. ^[2]                    

A pesti intézet megnyitása 1846 őszén nem ment zökkenőmentesen. Növendék eleinte alig jelentkezett, pedig Teleki Blanka kiváló szakembereket kért fel tanításra. Köztük volt Vasvári Pál (1826-1849) irodalmár – később a márciusi ifjak egyike – és Hanák János (1812-1849) természettudós is.^[3] Kezdetben egyetlen leány oktatását végezte a tekintélyes számú tanári kar, ami jelentős anyagi veszteséget okozott az alapítónak. Egy év múlva azonban már 14 főrangú tanítványa volt a neveldének, és számuk ettől fogva ugrásszerűen emelkedett.  

Az igen tartalmas, sokféle humán-reál tantárgyat és művészeteket felvonultató képzési program újszerű oktatási módszerekkel társult. Hanák János például gyakran tartotta óráit kinn a szabad természetben, előadásait szemléltetéssel és kísérletek bemutatásával tette érzékletesebbé. A történelem és a magyar irodalom tanítása során Vasvári Pál törekedett a tartalmas ismeretanyag alapos megértetésére. Minden eszközt megragadott a hazafias érzelmek fejlesztésére. 

Ez a törekvés azonban időnként a magyarosítás túlzott és türelmetlenségben megnyilvánuló erőltetését eredményezte. A rendszeres házi dolgozatokban a lelkes tanítványok egyre elkötelezettebben tettek tanúbizonyságot nemzeti érzelmeikről. Néhányan azt is megígérték, hogy hazatértük után saját a falujukban élő más nemzetiségieket megmagyarosítják, sőt más falvak lakóit is magyarrá teszik.  (Orosz, 1962, 116.)      

A forradalmi eszmék iránt elkötelezett Teleki Blanka intézete egyre inkább elkötelezett híve lett a nők számára szavazati jogot követelő emancipációs törekvéseknek is. Emellett határozottan szorgalmazta az intézményes leányoktatás fejlesztését. A nők „örökös kiskorúsága” nem tartható tovább, lehetővé kell tenni számukra a felsőfokú egyetemi tanulmányokat is.

A radikális nézetek, a forradalmi eseményekben való szerepvállalás, majd a szabadságharc bukása után az üldözöttek rejtegetése mellett következetes nőemancipációs törekvései is hozzájárultak ahhoz, hogy Teleki Blankát a hadbíróság tízévi várfogságra ítélte. Ebből öt esztendőt kellett letöltenie segítőtársával, Leövei Klárával együtt.

28. Teleki Blanka és Leövei Klára Kufstein várbörtönében

Teleki Blanka grófnő a börtönből való szabadulása után nővéréhez, a férje mártírhalála után Párizsban élő Emmához utazott. A hosszú várfogság – köztük a hírhedett Kufstein cellája – azonban kikezdte Blanka egészségét, és hamarosan meghalt. A nőnevelés iránti elkötelezettség azonban tovább „öröklődött” a családban. Leánytestvére, Emma ugyanis a nőnevelés kérdései iránt is érdeklődő Auguste De Gerando, Magyarországon élő francia író felesége volt. Leánygyermekük, Antonina pedig az 1800-as végén az iskolarendszerű intézményes leánynevelés magyarországi úttörőjeként tett szert elismertségre.  

* * *

Az eddigiekből is kitűnik, hogy Magyarországon a 19. század első felében a nők helyzetével kapcsolatos elvi álláspontok, a nőnevelésre vonatkozó elképzelések és az ezekből eredeztethető leánynevelő intézeti programok ugyanolyan sokszínűek voltak, mint Európa más országaiban. A nőnevelés fejlesztésének következetes hívei között is voltak olyanok, akik ellenezték a női egyenjogúság gondolatát, és a lányok nevelését a nemzeti érzelmű polgári és háziasszonyi erények, képességük kibontakoztatása alá rendelték (pl. Fáy András). Mások elvi síkon pártolták a női emancipációt, de a korabeli társadalmi viszonyokat még nem érezték alkalmasnak az egyenjogúság következetes megvalósítására. Így nőnevelő programjuk középpontjába a gazdasszonyi ismeretek és készségek oktatását állították (pl. Karacs Teréz). Ismét mások pedig a következetes egyenjogúság elvi álláspontjára helyezkedtek, és a nők számára magas színvonalú és korszerű tartalmú képzést sürgettek (pl. Takács Éva, Brunszvik Teréz). Néhányan az egyetem kapuit is ki akarták tárni előttük, ez az igény fogalmazódik meg Teleki Blanka koncepciójában. A grófnő nőnevelő tevékenységében jól érzékelhető a nemzeti szellemű „honleányi” nevelési program összeötvözése a felsőfokú képzésig elvezető tudományos igényű oktatásra való törekvéssel.

* * *

A század harmincas éveitől kezdve egyre nagyobb számban nyíltak meg Magyarországon magánkézben levő nőnevelő intézetek, nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. Így például 1840-ben nyitotta meg kapuit Zirzen Janka (1824-1909) jászberényi nőnevelő intézete, de ebben az időszakban alapítottak nőnöveldéket Egerben, Balassagyarmaton, Esztergomban és Rozsnyón is. Korabeli források szerint 1857-ben a fővárosi magánneveldék száma már elérte a negyvenet. A hatvanas években jelentős számbeli gyarapodás zajlott le országszerte. Az intézetek népszerűségét jelzi a Vallás- és Közoktatási Minisztérium kimutatása, amely szerint 1872-ben a magánintézetek leánynövendékeinek a létszáma országosan 12 417 fő volt, három és félszer annyi, mint ahány leány az összes felső népiskolába és leánypolgári iskolába járt (közli: Orosz, 1962, 153).