10.7.2. Oktatás-nevelés, felkészítés a társadalmi szerepekre

A magyar iskolarendszer gyökeres átalakítása közvetlenül a második világháború befejezése után elkezdődött. A mindkét nem számára egységes és kötelezően elvégzendő nyolcosztályos általános iskola kereteinek rendeleti úton való meghatározása 1945. augusztus 16-án megteremtette a lányok egyenjogú művelődésének és képzésnek feltételeit az alapfokú képzésben. Az általános iskola szerkezetének kiépítése és az oktatott tartalmak korszerűsítése természetesen még évekig tartott, de ez az intézménytípus megszületése percétől döntő szerepet játszott abban, hogy a nők tömegei hozzákezdhettek évszázadok óta tartó műveltségbeli hátrányuk leküzdéséhez. A statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy ettől fogva mind több nő tett szert alapfokú iskolai végzettségre: 1930-ban a nők 14,2 százaléka rendelkezett (akkor még) hatosztályos elemi iskola végzettséggel, 1949-ben viszont már 23,3 százalékuk végzete el a nyolc osztályt, míg 1960-ban ez az arány 38,7 százalék.^[1] (Schadt, 2003, 27.)

Az általános iskolai tananyagot összeállító szakemberek a központi tantervek készítésekor és a tankönyvek írásakor az ötvenes évek elején már erőteljesen törekedtek arra, hogy tudatosítsák a gyerekekben: a szocialista társadalomban a nők a férfiakkal egyenlő esélyekkel rendelkeznek az élet minden területén. 

Az áttörést e téren az 1950/51-es tanév jelentette. Azt megelőzően előfordultak még olyan – hivatalos fórumokon terjesztett – vélemények, amelyek a nemek eltérő biológiai konstitúciójából adódó különbségeket hangsúlyozva eltérő társadalmi szerepekre kívánták felkészíteni a lányokat és a fiúkat. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyik, 1947-ben megjelent kiadványának szerzője, Gőnyei Antal azt fejtegette, hogy a leányokat az iskolában elsősorban az anyaságra és a háziasszonyi szerepre felkészíteni: „A nő elsősorban és majdnem kizárólag anya és háziasszony – írja Gőnyei. – Ezért főleg azokra az ismeretekre kell oktatni és azokat a készségeket kell biztosítani számára, amelyekkel férjét boldoggá teheti, és gyermekeit helyesen felnevelheti.” (Gőnyei, 1947, Idézi: Kéri, 2000 és Schadt, 2003, 28.) Jól látható, hogy ebben a minisztérium hivatalos propagandaanyagában a nőről alkotott képet ekkor még a tradicionális „háromosztatú” (anya-feleség-háziasszony) nőideál határozta meg, és nyoma sem volt benne az társadalmi szerepek átalakítására irányuló törekvésnek. 

A közoktatás irányítói tehát a nemi hovatartozás tekintetében is egységes iskolastruktúra kialakítására törekedtek, ahol képzési tartalom és az alkalmazott módszerek is függetlenek a tanulók nemi hovatartozásától. Ennek a törekvésnek egy fontos állomása volt a koedukáció bevezetése az általános és középiskolákban (1950/51). A döntést pedagógiai érvekkel indokolták. A koedukáció viszonylag lassan terjedt, eleinte sok helyütt az iskola egésze volt koedukált, de az oktatás külön fiú- és leányosztályokban folyt. A magyar általános- és középiskolákban az együttnevelés a hatvanas évek elejétől vált általánossá.          

A két nem együttes nevelése már a középkor óta gyakran előfordult a magyar iskolákban éppúgy, mint Európa más országaiban, de a pedagógiai indokokkal bevezetett koedukáció megjelenéséig főleg a teremhiány kényszere miatt oktatták egy helyiségben a fiúkat és a lányokat. A koedukáció szakmai-pedagógiai megítélése változott az elmúlt évtizedekben. Az 1977-ben megjelent Pedagógiai Lexikon szócikkének szerzője még úgy ír róla, mint a szocialista pedagógia fontos jellemzőjéről, amelynek segítségével „meg lehet teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a leányok és a fiúk a közös munkában, tanulásban, baráti, elvtársi kapcsolatokat létesítsenek, megismerjék egymás emberi értékeit.” (Nagy, 1976-1979, II. 396.) Az újabb publikációk viszont már óvatosabban és némi kétkedéssel közelítenek az együttnevelés kérdéséhez. Egyes szerzők azzal érvelnek, hogy a koedukáció ugyan segíti a nemi szerepek elsajátítását, de ez csak oda vezet, hogy az így nevelt lányok és fiók gyorsabban találják meg helyüket és szerepüket a férfiak által dominált társadalmi viszonyok között. Léteznek vizsgálatok, amelynek eredménye szerint a két nem teljesítményére, önbecsülésére és ambícióira jobb hatással van a nemileg elkülönített oktatás (Horváth, 1997, 248-249). 

A középszintű iskolázottság extenzív fejlődésének folyamatát jól érzékelhetjük, ha szemügyre vesszük az érettségizett tanulók számarányának alakulását egy hetven esztendős időintervallumban. 1920-ban a 20-24 éves férfi lakosság 8,5%-a, a nőknek pedig csak 2,3%-a rendelkezett érettségi vizsgával. Ez az arány 1941-ben férfiaknál 9,5%, nőknél pedig 4,9%. (A nők részarányának növekedése már itt tetten érhető.) Drámai a változást tükröz az 1960-ból származó adat. Ekkorra a 20-24 éves férfiak 16,8%-a, és közel ugyanannyi nő, a kormetszet 16,5% rendelkezett érettségivel. A sorrend ettől kezdve megfordul, és fokozatosan növekszik a nők aránya: 1990-re már a 20-24 éves nők közel fele (48,0%) érettségizett, míg a férfiak esetében ez az arány csak 32,7%. (Nagy, 2003, 9.)

Ha egy viszonylag rövidebb, huszonöt éves intervallumban vizsgáljuk a nők arányát ebben a gimnáziumokban, akkor azt tapasztaljuk, hogy az 1925/25-os tanév 19,5 százalékáról az 1951/52-es tanévben 41,4 százalékra nőtt – azaz gyakorlatilag megkétszereződött – a lányok aránya ebben az iskolatípusban. A gimnazista lányok létszámának növekedése ezután is folytatódott olyannyira, hogy az 1958/59-es tanévben már a lányok voltak többségben (53,1%). (Schadt, 2003, 34-35.) A középszintre való nemek szerinti beiskolázás arányainak vizsgálatánál mindazonáltal azt is figyelembe kell vennünk, hogy a magyar iskolarendszer 1948-ban bekövetkezett államosítása után 1949-re a két háború közötti időszakra jellemző nyolc évfolyamos gimnáziumok négy évfolyamos gimnáziummá alakultak át. Ekkortól tehát eltűnt a különbség a hagyományos fiú- és lánygimnáziumok között, ellenben létrejöttek speciális szakképzést nyújtó négyéves középiskolák, mint például a pedagógiai gimnázium.

A lányok középszinten való továbbtanulásának expanziója elsősorban a gimnáziumokban volt megfigyelhető, de egy viszonylag rövidebb időszakaszban, az ötvenes évek elejéig a mezőgazdasági és az ipari technikumokban is jelentősen nőtt a számuk. Az 1958/59-es tanévtől kezdődően viszont már csökkent a részvételük ezekben a képző intézményekben. Mivel a nőknek az ipari tanintézményekbe való beiskolázásáért az ötvenes években erőteljes propaganda-hadjárat folyt, arányszámuk csökkenése azt jelzi, hogy az oktatásügy irányítóinak elképzeléseiben jelentős változás következett be a női munkaerő szerepével kapcsolatosan.

Az ötvenes évek elején – a nemek közötti egyenlőség fogalmát szélsőségesen értelmező szovjet mintát követve – a nők nagyarányú részvételére számítottak az olyan erőteljes fizikai igénybevétellel járó szakmákban is (pl. traktoros, bányász), amelyeknek egészségkárosító hatása egyértelmű volt. A dogmatikus pártideológia erről az ilyen munka végzésével együtt járó veszélyekről nem volt hajlandó tudomást venni. A traktoroslányok és vájárnők toborzásának időszaka a Sztálin halála (1953. március 5.) után kezdődő politikai-ideológiai enyhülési folyamat kezdődésével zárult le. Továbbra is növekedett viszont a lányok részaránya a középfokú tanító- és óvónőképző intézetekben. 

*  *  * 

A nőknek a hagyományosan férfi szakmának számító, megerőltető fizikai munkával járó foglakozásokba való minél nagyobb arányú bevonása a kommunista párt által meghatározott foglalkoztatási politika egyik elsődleges célja volt az ötvenes évek elején. A hivatalos ideológiát folyamatosan és intenzíven sulykoló tömegkommunikációs eszközöket és a meggyőzés egyéb alkalmait (pl. a politikai szemináriumokat, taggyűléseket stb.) egyaránt felhasználták arra, hogy a munka frontján áldozatos csatát vívó szocialista dolgozó nő típusát minél hamarabb maradéktalanul elfogadtassák a közvéleménnyel.

A nőknek ezekre a nem tradicionális női foglalkozásoknak számító területekre való erőltetett toborzásának okai között szerepelt az ipar és a mezőgazdaság erőltetetten extenzív fejlesztése a negyvenes évek végétől az ötvenes évek közepéig, a szovjet minta követése a társadalmi szerepek újrafogalmazása terén, valamint ebből adódóan a nemek közötti egyenlőség leegyszerűsített, torzult értelmezése.   

A nehéz fizikai munkát végző lányokat és asszonyokat a hivatalos ideológia piedesztálra emelte és hősként ünnepelte. A gazdaság fejlődését politikai eszközökkel befolyásolni kívánó politikai funkcionáriusoknak a fejében egy olyan új típusú „szocialista” mezőgazdaság képzete élt, amely java részben a női munkára épül, mivel az extenzív iparosítás révén a férfi munkaerő a városokba fog áramlani. A falvakban maradó nők helyettesítették volna – e szerint az elképzelés szerint – a férfiakat a termelőszövetkezetekben, az állami gazdaságokban és a gépállomásokon. Az elképzelés szerint ezek a gépállomások összekötő szerepet töltöttek volna be a város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság, a munkásosztály és a parasztság között. (Farkas, 2003, 65-66.) 1951 áprilisában a Minisztertanács határozata mihamarabb elérendő célkitűzésként jelölte meg azt, hogy a mezőgazdasági gépkezelő és traktorvezető tanfolyamok résztvevőnek a fele nő legyen.

 

39. Traktorosnőket toborzó plakát az ötvenes évek elejéről

 

A nagyszabású terv azonban nem vált valóra. A „Gyertek lányok traktorra!” propagandisztikus felhívásra csak kevesen jelentkeztek, a traktorosképző tanfolyamok részvevői zömükben férfiak voltak. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a traktoros munkának olyan egészségkárosító hatásai vannak, amelyek a nők számára különösen veszélyesek. (Egyebek közt olyan nőgyógyászati megbetegedéseket okozhat a folyamatos rázkódás, amelyek megakadályozza a gyermekszülést.) A kezdeti lelkesedés lanyhulását az is siettette, hogy a gépállomásokon a legelemibb szociális feltételeket sem tudták biztosítani a munkásnőknek, a kereset sem volt vonzó, és a férfikollégák is gyakran kigúnyolták, kiközösítették a nőket. A fiaskó hamarosan nyilvánvalóvá vált, és a hivatalos propaganda 1953 középétől fokozatosan elhalkult. Hamarosan ugyanerre a sorsra jutott a nőket a bányákba küldő kezdeményezés is.           

*  *  * 

Az általános- és középiskolában használatos tantervek és tankönyvek tartalmának vizsgálata sokat elárul arról, hogy az adott korszakban milyen felfogást, képet kívántak meggyökereztetni a felnövekvő generációkban az emberről, milyen társadalmi szerepekkel való azonosulást követelt meg az uralkodó ideológia a férfitől, a nőtől és a gyermektől. Magyarországon éppúgy, mint a szocialista táborhoz tartozó más országokban az ötvenes, hatvanas, de még a hetvenes években is általános gyakorlat volt az iskolai tananyag erre alkalmas részeiben az ideológiai célokat követő, „nevelő jellegű” véleményformálásra való törekvés.

A nők férfias munkakörökben való erőltetett alkalmazása is alátámasztja azt a hipotézist, hogy az ötvenes években az uralkodó ideológia által közvetített, a brosúrák lapjain elvont képzetként megjelenő szocialista embereszményben egybemosódtak a nemekre jellemző különbségek. A munka frontján elszántan küzdő, szocialista erkölcsi értékek szerint élő ember ideáltípusa ezért inkább „aszexuálisnak” volt mondható (Kéri, 2004). 

Egy a témába vágó kutatás tanúsága szerint az ötvenes-hatvanas évek iskolai tantevei nem tettek különbséget a gyerekek között nemi hovatartozásuk szerint. Az 1950-ben kiadott tanterv és utasítás a következőképpen fogalmazta meg az általános gimnázium célját. A cél az, hogy „tanulóifjúságunkat népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgárává, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje – a közösség, a nép, a haza önzetlen szolgálatának, a munka szeretetének és megbecsülésének, a nemzeti függetlenség, a dolgozók nemzetközi harca érdekében való önfeláldozásnak és bátorságnak szellemében.” (Idézi: Kéri, 2004.) (Bármilyen meghökkentő, de a „dolgozó nép hűséges fia” szóhasználat ebben a kontextusban a lányokra is vonatkozott.)

 A nemi különbségekre való reflexió hiánya jellemző volt mondható az oktatott tárgyak tanterveiben. Kezdetben az általános iskolai testnevelés és a gyakorlati foglalkozás tantárgyak keretei között sem írtak elő különböző foglalkozást a lányoknak és a fiúknak. Bizonyos nemileg specifikus különbségek csak az 1960-as 70-es években jelentek meg e két tárgy előírt tananyagában. A gyakorlati foglalkozás esetében ez a distinkció abban nyilvánult meg, hogy a lányokat – a hagyományosan női nemhez kötődő háztartástani ismereteken és készségeken kívül – meg akarták tanítani a hagyományosan „férfias” szakmák alapjait képező, fizikai munkával járó tevékenységi formákra is. A fiúkat viszont csak a ezekre a hagyományosan „fiús” készségekre kellett felkészíteni.

Ennek az egyenlősítő törekvésnek a hátterében az uralkodó politikai elitnek az a szándéka húzódhatott meg, hogy a nőket fel kívánták készíteni a lehető legtöbb szerep maradéktalan betöltésére. Egyszerre kellett lenniük munkahelyükön példamutató szorgalommal és szakértelemmel dolgozó nőnek, ápolt és csinos feleségnek, gyermekeit szocialista szellemben nevelő családanyának és ügyes háziasszonynak. Feltűnő az az ellentmondásos kettősség, amely a nevelési elvont síkján megjelenő – nemileg nem definiált – szocialista embertípus és a gyakorlati életben a dolgozó nőkkel szemben megfogalmazódó maximalista elvárások között feszült ezekben az évtizedekben.

Ehhez képest igencsak meghökkentő és tanulságos annak a kutatásnak az eredménye, amely az 1995-ben megjelent (és azóta többször módosított) Nemzeti Alaptantervet és a kilencvenes évek első felében általánosan használt tankeszközöket vizsgálja abból a szempontból, hogy a mindenki számára előírt kötelező olvasmányok és az alsó tagozaton használt tankönyvek milyen férfi- és női szerepelvárásokat közvetítenek a tanulóifjúság számára. (Czachesz – Lesznyák, 1996, 417-430.) Ebből kitűnik, hogy mind az alaptanterv, mind pedig a tankönyvek világa az évezredes tradicionális nőeszményt, illetve az ehhez kötődő hagyományos „háromosztatú” (feleség-anya-gazdasszony) szerepelvárást jeleníti meg és közvetíti a tanulók felé.

A kötelező olvasmányban szereplő férfihősök nemes célok érdekében, a nép javát szolgálva küzdenek a nyilvánosság porondján, a nők viszont passzívak, miközben szeretik és hazavárják a főhőst. Többnyire nem is értik meg a férfi hős cselekedeteit vezérlő motívumokat, gyakran destruktív módon aggodalmaskodnak és néha meghalnak érte.

Az olvasástanulást segítő tankönyvekben szereplő férfiak nagyobb hányada dolgozik, mint a nőké, és ráadásul érdekesebb, mozgalmasabb élettel járó munkát végeznek. A férfiak az úgynevezett „férfias”, a nők pedig a hagyományosan „nőies” foglalkozásokat űzik. A könyvekben szereplő nők többsége anyaként vagy nagymamaként jelenik meg, akik házi munkát végeznek és gyermeket nevelnek. A férfiak házimunkát nem végeznek, a nők pedig tartózkodnak a barkácsolástól és szereléstől, vagy ha mégsem, akkor merészségük ára az, hogy kisebb baleseteket okoznak. (Czachesz – Lesznyák, 1996, 422-426.) Látható, hogy az ötvenes-hatvanas évek tanterveiben még elevenen élő, sokoldalúan képzett és a férfiakkal azonos szerepekre felkészített „dolgozó nő” típusa a kilencvenes évekre hogyan adja át a helyét az évezredek óta szinte változatlanul továbbélő, és egyes történeti korszakokban búvópatakként fel-felbukkanva felerősödő tradicionális nőeszménynek. 

* * *

A nők „egyetemi emancipációja” a második világháború után egy évvel nagy lépést haladt előre azzal, hogy a felsőfokú képzés teljes szinte teljes spektruma – a hittudományi karoktól eltekintve – hozzáférhetővé vált számukra. Az 1946. évi XX. tc. kimondja, hogy „a nők az egyetemek valamennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetők” a férfihallgatókkal azonos feltételek mellett. Ettől fogva a főiskola és egyetemi felvételek túlnyomó többségében nem kerülhetett sor semmilyen diszkriminatív megkülönböztetésre a férfiak és a nők között. A törvény ugyanakkor azt is kimondta, hogy rendelkezései nem vonatkoznak a hittudományi karokra. A nők aránya ezt követően fokozatosan emelkedett a magyar felsőoktatásban. Az 1946/47. tanévben több mint háromszorosa, az 1947/48-as tanévben pedig már közel négyszerese volt az 1938/38. tanévi létszámnak, arányuk pedig az összes hallgatósághoz viszonyítva 22%-ra nőtt. (Ladányi, 1996, 385.)

A következő táblázat a nők felsőoktatásban való részvételi arányának alakulását mutatja be 1946 és 2006 között Magyarországon: 

	A nőhallgatók száma			A nőhallgatók aránya
Tanév	Nappali	Esti-levelező	Összesen	Nappali	Esti-levelező	Összesen
1946/47	5 503	269	5 772	22,0	22,1	22,0
1950/511	6 780	943	7 723	25,6	15,7	23,8
1955/56	7 832	3 067	10 899	25,5	20,8	24,0
1960/61	11 136	3 582	14 718	37,9	23,5	33,0
1965/66	21 611	15 112	36 723	42,4	35,2	39,1
1970/71	24 036	10 396	34 432	44,7	38,9	42,8
1975/76	30 611	21 341	51 952	47,6	49,4	48,3
1980/81	31 942	18 372	50 314	49,9	49,5	49,7
1985/86	33 563	19 625	53 188	52,3	55,8	53,5
1990/912	37 409	14 098	51 507	48,8	54,7	50,3
1995/962	67 361	29 989	97 350	52,0	59,9	54,2
2001/02	103 437	89 5343	192 971	54,0	57,03	55,0
2005/06	124 444	122 4753	246 919	54,0	64,03	58,0
1 A BME Hadmérnöki Kara, a Gazdasági és Műszaki Akadémia és a Külügyi Főiskola hallgatói,  valamint az Agrártudományi Egyetem levelező hallgatói nélkül.
2 Az egyházi, a katonai és a rendvédelmi felsőoktatási intézményekkel együtt.
3 Beleértve a távoktatást is.

 

(Ladányi, 1996, az Oktatási Évkönyv, 2001/02 és az Oktatás-Statisztikai Évkönyv, 2005/06 nyomán)

2. táblázat: A nőhallgatók számának és arányának alakulása 1946 és 2006 között 

A táblázatból kitűnik, hogy a nőhallgatók aránya 1946-tól 2006-ig folyamatosan növekedett a magyar felsőoktatásban. Ez a tendencia ma is tart. (Figyelemre méltó az a jelenség, hogy jelenlétük a hatvanas évek végéig nagyobb arányú volt, mint számos külföldi országban, azt követően viszont a folyamat a fejlődés nemzetközi tendenciáihoz illeszkedett (Ladányi, 1996, 386).) A nyolcvanas évek közepétől a nők aránya a magyar egyetemeken és főiskolákon már meghaladta az 50%-ot, a 2005/2006-os tanév hallgatói összlétszámát tekintve pedig ez az arány 58%^[2]. Jelenleg különösen szembeötlő a nők magas aránya az esti, levelező és a távoktatási tagozatokon (64%).       

Általánosságban elmondható, hogy a nők nagyobb arányban vesznek részt a felsőoktatásban, mint a férfiak. Mára már a nagyobb presztízsű egyetemi szakokon (orvosi, jogi közgazdasági képzések) is több nő tanul, mint férfi. A lányok iskolai mobilitása nagyobb mérvű, a fiúk általában csak jobb társadalmi háttérrel kerülnek be a felsőoktatásba. Mégis, a kutatások tanúsága szerint a férfiak későbbi munkaerő-piaci elhelyezkedési lehetőségei jobbak, mint a nőké (Fényes, 2011).

Bár a gimnáziumokban és a főiskolákon, egyetemeken több nő tanul, mint férfi, a PhD-képzésben már más kép tárul elénk: ott arányuk 50% alatt marad. Az felsőoktatásban dolgozó oktatók között még kevesebb nőt találunk. 2012. évi adatok szerint a felsőoktatás oktatóinak teljes létszáma 21 357 fő volt, de közülük csak 7797 volt nő (Statisztikai tájékoztató, 2012).

Kissné Novák Évának a Szegedi Tudományegyetem egyes karain végzett kutatásai szerint az egyetemi és főiskolai karokon dolgozó oktatók között az akadémiai ranglétrán felfelé haladva erőteljesen csökken a nők aránya. Amíg a tanársegédeknek mintegy a fele nő, az adjunktusi kategórián belül ez az arány már csak 40 százalék, a docenseknek alig egyharmada, a professzoroknak pedig már mindössze csak 5-10 százaléka nő (Kissné, 2010). Egybecsengenek ezzel Polónyi István kissé korábbi, 2005-ös adatai is, melyek szerint a magyar egyetemeken a professzorok között a nők aránya 12,1 százalék (Polónyi, 2007). 

2014 márciusában a Magyar Tudományos Akadémia rendes (akadémikus) tagjainak száma 300 fő volt, de közöttük 16 nő szerepelt (0,05%). A 2013 májusában választott új tagok között négy nő található: Madas Edit irodalomtörténész, Kovács Melinda agrárkutató, E. Kövér Katalin kémikus, valamint Pálné Kovács Ilona, a regionális tudomány nemzetközi hírű szakértője (Az MTA hírei, 2013).

Látható, hogy a magasabb egyetemi és kutatóintézeti munkakörökben, az akadémikusok körében, a kutatásokkal kapcsolatosan döntéseket hozó testületekben továbbra is igen alacsony a nők aránya. A nagymérvű alulreprezentáltság okai szerteágazóak lehetnek, de az nyilvánvaló, hogy a régi beidegződések és előítéletek ma is hatnak a közgondolkodásra. A társadalmi tudatban mai is élénken élő „tradicionális nőkép” szerepet játszik e visszás helyzet fennmaradásában.

Az ősidőktől fogva meggyökeresedett társadalmi előítéletek nagyon nehezen oldódnak – ezt igazolja a nőnevelés ötezer éves története is.