1. LEÁNYOK NEVELÉSE AZ ÓKORBAN

A tradicionális ókori társadalmakban a férfiak játszottak domináns szerepet, míg a nők alávetettségre voltak kárhoztatva. A gyermekszülés és -nevelés a nőt a családhoz kötötte, ezen kívül a legnehezebb fizikai munkát kellett végeznie. Bizonyos kultúrákban anyaként viszonylagos megbecsültségre tehetett szert, de előjogokat az anyaszerep sem biztosított neki. Tévesen képzeljük el hitelesnek a bibliai jelenetet az Egyiptomba menekülő Józsefről és a szamárháton utazó Máriáról: az első évszázad Palesztinájának szokásai szerint a férfinak kellett a szamáron ülnie!

Általában elmondható, hogy az ókori Kelet folyam-menti kultúráiban a nő alárendelt szerepet játszott, de ez az alávetettség korántsem volt egyenlő mértékű. Amíg például Mezopotámiában a nő a férfi tulajdona volt – először az apáé, azután a férjé –, addig az ősi Egyiptomban sokkal több joggal rendelkezett és gazdaságilag viszonylag független lehetett.

Az egyiptomiak a leányok születésének éppúgy örültek, mint a fiúkénak – erről tanúskodnak azok a fennmaradt szövegek, amelyekben a szülők köszönetüket fejezték ki az isteneknek a szerencsés lefolyású szülés után. A gyermekek helyzete egyébként is valamivel kedvezőbb volt, mint az ókori Kelet más birodalmaiban. A gyermekgyilkosság, a kitevés főbenjáró bűnnek számított a leánycsecsemők esetében is. Hérodotosz írja, hogy az egyiptomiak mindekét nemhez tartozó gyermekeik táplálását és felnevelését elsőrendű kötelességüknek érezték. A nagy hőség miatt a csecsemőt nem pólyázták be, nem úgy, mint a görögök vagy a rómaiak, akik azután a szoros pólyába kötözés testet-lelket deformáló szokását áthagyományozták a középkori Európa népeire. Egyiptomban a gyermek tízéves koráig nagyfokú szabadságot élvezett: tudatlannak és ezért ártatlannak tartották. A családi életet ábrázoló képeken leányokat éppen olyan gyakran láthatunk, mint fiúkat – a lányok általában az anya mellett helyezkednek el, a fiúk pedig az apa közelében. A gyermekek részt vettek a család életében: például gyakran ábrázolják őket szüleik kíséretében a templomi szertartásokon. Nevelésük során a lányoknak inkább az esztétikai kifejező képességeit fejlesztették (pl. tánc, labdajáték), a fiúknak pedig fizikai erejét és ügyességét.  A lányok már kiskoruktól fogva hamar részt vettek anyjuk irányításával a háztartás vezetésében.

 

1. Gyászoló asszonyok és kislányok Egyiptomban

Arról viszont szinte semmilyen forrás nem szól, hogy jártak-e az egyiptomi lányok iskolába. Feltételezések szerint nem szorgalmazták, de nem is tiltották a lányok iskolai tanulását. Bizonyos területeken az írástudó nők száma az átlagos felett volt, de ez inkább kivételnek számított (Feucht, 1992, 379). A magasabb társadalmi osztályokba születő lánygyermekek írni-olvasni tanításával többet törődtek. 

Az egyiptomi férfi büszke volt feleségére, akinek anyaként köztiszteletben volt része. A lány ugyanannyit örökölt, mint a fiú. Válás esetén visszakapta az örökségét, eltartásáról pedig volt férjének kellett gondoskodnia. A házasságtörés megítélése viszont teljesen eltérő volt férfiak és nők esetében: a hűtlen asszony büntetése máglyahalál volt, míg a férjnek elnézték kicsapongását.

* * * 

Az ókori görög polisz alapjait képező családi gazdaságban, az oikoszban a nők már valamelyest nagyobb hatalomra és megbecsülésre tettek szert – elsősorban háziasszonyként és családanyaként. Hozományát apja adta át férjének, ezzel járult hozzá a családi gazdaság fenntartásához. A nők házasságtörését súlyosan büntették: férjének el kellet válnia tőle, a nők számára egyébként különleges előjogokkal járó vallási szertartásokon többé nem vehetett részt, s mindez a teljes kiközösítés jelentette számára. Mindezt azért, mert beszennyezte a családi élet szentségét. A nő legfontosabb feladata az oikoszban az volt, hogy gyermekeket szüljön urának.

A nők igen gyakran – legalább két-három évente – hoztak világra gyermekeket. Törvény írta elő, hogy minden oikoszban legalább egy fiú- és egy leánygyermeket hagyjanak életben. A családfenntartó apa dönthetett afelől, hogy az újszülöttet felnevelik-e vagy sem. Azt a csecsemőt, akit életképtelennek ítélt, azokat kitaszították a családból, azaz „kitették”. A leánygyermekek gyakrabban jutotta erre a sorsra.

A születés utáni szelekció mellett a csecsemők halandóságának igen magas aránya is indokolttá tette azt, hogy a nők minél gyakrabban szüljenek. A gyermeknevelés mellett a családi gazdaság működtetésének sokrétű teendői is a családanyára hárultak. A leánygyermekek nevelése ennek megfelelően elsősorban a „házias erények” kifejlesztésére korlátozódott, írni-olvasni viszonylag kevesen tanultak meg. Legfőbb erkölcsi erényük – amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza – az állhatatosság, a szorgalom és a rendíthetetlen házastársi hűség volt.

Ritkaságszámba mentek a tudós nők, akik maguk is taníthattak magasabb tudományokat. Ezek körébe tartozott Hüpathia (kb. Kr. u. 370-415), aki az alexandriai Múszeion (felsőoktatási intézmény) tanáraként Platón, Arisztotelész, valamint a neoplatonikus Plótinosz tanait oktatta hallgatóinak, és maga is írt matematikai és csillagászati tárgyú műveket.^[1] 

 

2. Görög leány tánctanítása kettős síp kíséretével

 

Az athéni nők helyzetéről Garamszeghy Lubrich Ágost a következőképpen ír a 19. század végén megjelent neveléstörténet könyvében: „A nőnem nem csak nem részesítetett oly tiszteletben, mint a dór államokban, hanem, hasonlóan a gyermekhez, a férj gondnoksága alatt álla. Lakása a ház hátsó részében vala, gyakran kuvasztól is őrizve, gyermekek és rabnők társaságában. Férfiak közt nem volt helye, sőt a férj által rendezett házi mulatságban sem. Idegen férfi tekintetével még ablakon keresztül sem illett találkoznia. Ha kiment, rabszolga kíséré. Ép oly élete volt a hajadonnak is. Az asszonynak ünnepélyeken sem illett gyakran megjelennie; a leányok azonban minden népünnepen szereplének. Ugy látszik, némelyek tanultak olvasni, írni, s lant kíséretében énekelni. De általában véve, a nő semmi müveltséggel nem birt és csak a ház körére, fonás- és szövésre volt utalva.” (Garamszeghi Lubrich, 1874, 89.)

Spártában a nők helyzete másképpen alakult, mint Athénban és a többi görög poliszban. A spártai férfiak gyakran viseltek háborút, ilyen időkben a nőkre hárult a városállam védelme. A lányokat ezért itt – a fiúkhoz hasonlóan – igen szigorú testi nevelésben és katonai kiképzésben részesítették. Szép sikereket értek el a testgyakorlásban. Egyikük tiszteletére szobrot is állítottak annak emlékére, hogy az olümpiai játékokon kétfogatú kocsival győzelmet aratott. Az erős, edzett fizikum nemcsak a harcra való képességet és a versenyeken való sikeres részvételt szolgálta, hanem elsősorban azt, hogy a nők egészséges, jól fejlett utódokat hozzanak a világra.

Plutarkhosz következőképp ír a nők neveléséről a „Párhuzamos életrajzok”-ban: „Lükurgosz igen nagy figyelmet fordított a nők dolgaira. A leányok testét versenyfutással, birkózással, diszkosz- és dárdavetéssel edzette, hogy a jövendő magzat erős és egészséges szervezetben foganjon és növekedjen, s a nők könnyen viseljék el a gyermekszüléssel járó fájdalmakat. Leszoktatta őket az elpuhult és elkényeztetett életről, és állandó szokássá tette, hogy az ifjak és a leányok ruhátlanul vegyenek részt a körmenetekben; az istenek ünnepein körtáncot jártak, és kardalokat adtak elő, s ilyenkor nézőként jelen volt a város egész ifjúsága. […] A fiatal leányokat mindez nemes versengésre ösztönözte. Növelte önérzetüket az is, hogy részt vehettek a legkiválóbb versengésekben. […] Mindezek a szokások növelték a házasodási kedvet […] az olyan dolgok, mint a csaknem teljesen ruhátlan leányok látványa az ünnepi körmeneteken és az atlétikai versenyeken – mint Platón mondja –, nem a geometria, hanem a szerelem kényszerével töltötte el az ifjakat (Plutarkhosz. 1978, 103-104).

Az életképes fiúgyermek igen nagy értéket képviselt, s az állam tulajdonát képezte. A városállam fennmaradása és felvirágzása érdekében mindennél fontosabb volt az egészséges utódok biztosítása. Ha a férj nemzőképtelen, beteges vagy öreg volt, megengedték, hogy felesége egy derék fiatal férfival háljon, s tőle szüljön gyermeket. A nemzőképtelen férjnek kötelessége volt néha feleségét átengedni másnak, hogy az gyermeket szülhessen. Mivel mindez az egészséges gyermekek nemzése érdekében történt, a spártaiak felfogása szerint nem számított házasságtörésnek. Minden újszülött gyermek a vének tanácsa (geruszia) elé került, s ha torznak, gyengének vagy életképtelennek találtatott, akkor – legalábbis a hagyományos történetírásban meggyökeresedett toposz szerint – bedobták a Taügetosz hegy melletti Apothetai nevű szakadékba. A leánycsecsemők gyakrabban jutottak erre a sorsra, mint a fiúk, ezért Spártában nem volt kiegyenlített a nemek aránya.

Németh György történész arra hívja fel a figyelmet, hogy ez az idézet egy félrefordításból eredő téves elképzelést sugall a spártai gyakorlatról. A valóságban nem dobták be a gyermekeket a szakadékba, hanem kihelyezték, kitették őket a Taügetosz melletti, Apothethai nevű sziklás helyre, amely – Németh György kifejezésével élve – egyfajta „inkubátorként” működött: akinek rabszolgára volt szüksége, itt magához vett egy gyermeket, és felnevelte. A „kitevés” a korabeli törvények értelmében nem számított gyilkosságnak, ha az istenek úgy rendelték, akkor valaki a kitett gyermeket magához vette, felnevelte és így életben maradt. Ez a gyakorlat tehát az istenítéletre épült: ha az istenek úgy akarták, akkor a kitett gyermeket még idejében felvette egy arra járó felnőtt, ha nem, akkor elpusztult (Németh, 2012).

Platón az általa elképzelt ideális államban gyakorlatilag a spártai mintát követi: a lányokból itt is lehetnek harcosok, azaz őrök, akik az állam külső-belső rendjét vigyázzák. Szerinte a férfiak és nők közötti különbség e feladat szempontjából fokozati: „a férfi és a nő természete az állam őrzésére egyaránt alkalmas, csak a nő gyengébb, a férfi erősebb”. (Platón, 1988, 189. 456 a). Platón az őrök nevelésének programját részletesen kifejti, ám a lányok neveléséről itt már nem szól. Az őrök közül kiválasztott legkiválóbbakból válhatnak – hosszú, évtizedekig tartó nevelés-oktatás útján – az államot vezető filozófusok, akik azonban már kivétel nélkül férfiak. 

Arisztotelész Politika című könyvében már kifejezetten alárendelt szerepet szán a nőnek. A családon belül kialakuló hierarchiát így indokolja: a feleséget és a gyermekeket a családban a férjnek kell kormányoznia, mert „a férfi természettől fogva inkább vezetésre hivatott, mint a nő”. (Arisztotelész, 1984, 29. 1259b) 

* * *

Rómában a nő szintén férje hatalma alatt állt, a család belső életét azonban ő szervezte. Vezette a háztartást, irányította a szolgák munkáját, a legfontosabb feladata azonban a gyermekek nevelése volt. Otthon domina (úrnő) megszólítás járt neki. A nyilvános életben azonban csak férje tudtával vagy éppen annak kíséretében vehetett részt.

Ha az apa a lábai elé helyezett újszülött gyermeket felemelte, akkor ezzel a gesztussal kifejezte szándékát annak felnevelésére. Rómában az újszülött felemelésének aktusát „levatio”-nak nevezték. Az édesanyák ugyanis Levana istennőhöz imádkoztak, hogy lágyítsa meg az apák szívét, s vállalják a gyermek nevelését. Rómában az apák ugyanis rendkívüli hatalommal rendelkeztek családtagjaik felett. Ősidők óta dönthettek nemcsak az újszülöttek, hanem felnőtt gyermekeik életéről vagy haláláról is. Míg az antikvitás más társadalmaiban a felnevelésre szánt gyermekek esetében már megszűnt az apa élet-halál teljhatalma (patria potestas), addig Rómában ez a jog formálisan a birodalom egész története során fennmaradt, noha a valóságban fokozatosan korlátozódott. A Kr. sz. második században Hadrianus rendelete szerint száműzni kellett azt az apát, aki megölte felnőtt gyermekét. A rómaiak tehát látták e túlzott hatalom fonákságát és veszélyeit. A városalapító Romulusnak tulajdonítják azt a törvényt, amely arra kötelezte az apát, hogy valamennyi fiukat és legalább elsőszülött leányukat felnőttkorukig felneveljék (French, 1998). 

A lányt férjhezmeneteléig hagyományosan édesanyja nevelte. Tőle tanulta meg a háztartásvezetés, a szövés, varrás, fonás fortélyait. A házi nevelés célja az volt, hogy a leányok jó feleséggé, gondos édesanyává váljanak. Iskolába általában csak a szegényebb polgári családból származó lányok jártak.

3. Római édesanya kislányát iskolába íratja

 

Róma történetének későbbi korszakaiban azonban már gyakrabban előfordult, hogy a leánygyermekek gondozását és nevelését is – a fiúkhoz hasonlóan – dajkára, rabszolgára, nevelőre bízták. Az előkelőbb lányokat nevelőik görög nyelvre, zenére tanították, táncoltak, szépirodalmi műveket olvastak. Elvárták tőlük, hogy jártasak legyenek az esztétikai alkotótevékenység különböző válfajaiban is. Terentius Varro (Kr. e. 116-27), a jeles író például azt tanulta a lányoknak, hogy tanuljanak meg festeni. Ifjabb Plinius úgy jellemzi feleségét, Calpurinát, mint aki méltó társa tudott lenni férjének a szellemi munkában: „… munkáim olvasgatja és tanulmányozza. … S valahányszor felolvasást tartok, ugyancsak ott ül a közelemben egy függöny mögött, s feszült figyelemmel fogadja az elismerő megjegyzéseket. Verseimet énekli, lantkíséretet rögtönöz hozzájuk.” (Epist. 4. 19. Maróti Egon fordítása. Közli: Gulyás, 1985. 149.)

A leány életének egyik legjelentősebb fordulópontja volt a házasság: kikerült ki az apai teljhatalom alól, ettől fogva már a férje parancsolt neki.