8.2.3. Lányiskoláztatás és reformporogramok

Németországgal és Angliával ellentétben Franciaországban a forradalmat megelőző évtizedekben – az „Émile” megjelenése körüli időszakban –  élénk irodalmi vita alakult ki a nemzetnevelés és az iskoláztatás kérdéseiről. Az 1762 utáni évtizedekben az évszázad végéig több mint 120 értekezés született ebben a témában (Sotiropoulos, 2001, 89). A szerzők többségét azonban csak a fiúk nevelése érdekelte, a lánynevelés szempontjaival csupán néhányan foglalkoztuk közülük, így például Helvétius és Riballier.

A reformelképzeléseknek azonban vajmi kevés hatásuk volt az iskoláztatás gyakorlatára. Franciaországban abban az időben az elemi oktatás intézményei a kisiskolák (petites écoles) voltak, amelyeket az egyházak vagy az egyes tanító rendek tartottak fenn, de voltak magánkézben levő intézetek is. A magasabb műveltség átadására a kollégiumokban került sor, ahol csak fiúkat oktattak. A lányok általában két-három éven keresztül, többnyire tíz éves korukig járhattak elemi iskolákba. Kisebb helyeken kényszerűségből a fiúkkal együtt oktatták őket. (Pedagógiai célzatú koedukációra majd csak a huszadik században kerül sor.) Lányiskolákat tartottak fönn a női tanítórendek is, például az orsolyiták, ezek színvonala jóval meghaladta a kisiskolákét. 

Franciaország lakosságának összességét tekintve az iskolázottság szintje ebben az évszázadban alacsonynak volt mondható. Az elemi íráskészség szintjére utalnak az 1786 és 1790 közötti időszakból fennmaradt plébániai anyakönyvek is, amelyek tanúsága szerint házasságkötéskor a vőlegényeknek kevesebb, mint a fele, a menyasszonyoknak pedig valamivel több, mint az egynegyede tudta leírni a nevét (Sotiropoulos, 2001, 90).

A lányok intézményes oktatása meglehetősen lassan fejlődött a század második felében. A közfelfogás szerint az anya és feleség szerepre való készülődéshez nincs szükség magasabb műveltségre, a polgárok és nemesek leányait általában ezért nem részesítették oktatásban az elemi iskolák egy-két éves látogatása után.

Franciaországban – német mintára – csak szórványosan jelentek meg azok az ipari iskolák (fonó- és szövőiskolák), amelyek a például a textiliparban dolgozó gyerekek számára nyújtottak elemi műveltséget és valláserkölcsi nevelést. Annak ellenére, hogy a szülők pubertás korú leánygyermekeiket már féltették a fiúk társaságától, és ezért nem szívesen engedték őket azokkal együtt tanulni, az elsősorban fiúk számára fenntartott ipari iskolákban megszerezhető gyakorlatias tudás nagy vonzerőt jelentett. Az írás, az olvasás, a gyakorlati számtan és egyéb praktikus ismeretek reményében ezért gyakran tanultak együtt fiúk és lányok az ipari iskolákban.

A felsőbb osztálybeli szülők többsége Franciaországban is – akárcsak Európa más országaiban – otthon nevelte-oktatta lánygyermekét. Nevelésükre ritkábban vállalkoztak a szülők, ezt a feladatot többnyire a melléjük felfogadott nevelőnő (gouvernant) végezte.

21. Chodowiecki: Kislány otthoni tanítása

Arra is gyakran sor került, hogy a fiúgyerekek házitanítója részesítette elemi oktatásban a család leánygyermekeit is. Szokás volt ekkoriban Franciaországban magasabb társadalmi osztályok leányait tíz-tizenkét éves koruktól kolostorban, zárdában taníttatni. Korábban tizenöt éves koruk körül fejezték be itt tanulmányaikat a lányok azért, hogy férjhez menjenek. A 18. század végére azonban a zárdában töltött időtartam egyre zsugorodott, míg végül egy esztendőben állapodott meg. Az arisztokrata származású leányok nevelése sokszor egyáltalán nem volt magasabb színvonalú, mint alacsonyabb sorból származó kortársaiké. A képzés az ő esetükben is sokszor kimerült a katekizmus gépies bemagoltatásában. XV. Lajos lányai közül négyen gyakorlatilag a többévi kolostori oktatás után is írástudatlanok maradtak.  

A tizennyolcadik század utolsó évtizedeiben több nevelési kérdések iránt fogékony művelt asszony emelte fel szavát a leánynevelés alacsony színvonala miatt. Madame d`Épinay (1726-1783),<sup>[1]</sup> például „Az Emília beszélgetései” („Les Conversations d`Émilie”, 1773) című értekezésében  a felvilágosodás korának fiúnevelési programját vette alapul, és ezt egészítette ki a női nem tipikus életpályájának sajátos igényeit figyelembe véve. Ötéves kor előtt írás- és olvasástanítás javasol, tízéves kortól matematikát, történelmet, földrajzot és természettudományokat ír elő. Ezt egészíti ki a kézimunkával, a háztartástani ismeretekkel és készségekkel, az erkölcs- és illemtannal, valamint a felüdülést szolgáló tornagyakorlatokkal.  

22. Madame d’Épinay

Madame d’Épinay műve, „Az Emília beszélgetései” húsz párbeszédet ír le, amelyet egy édesanya folytat leányával. A mű főszereplőjének neve – Emília – nyilvánvaló intertextuális utalás a Rousseau-regény fiú főhősére, Emilre. D’Épinay ugyanis Emil nevelési programját tekinti mérvadónak a lányok szempontjából is, nem pedig Zsófiáét, akit Rousseau férje, Emil számára nevel – függőségre, alárendelt szerepre készítve fel őt. Emília ezzel szemben tartalmas nevelése-oktatása révén képessé válik képességei teljes kibontakoztatására és az előítéletektől mentes szellemi szabadságra. Madame d’Épinay teljes egyenjogúságot követel a nő számára: jogot az olyan színvonalas oktatáshoz, amely révén a nő a férfival egyenlő értelmi képességekre tesz szert és teljesen önállóvá válik a társadalmi életben.

Sokkal mérsékeltebb igényekkel lép fel a nőnevelés reformja terén Madame de Genlis (1746-1830). „Adèle et Thèodore” (1782) című írásában azt javasolja a lányoknak, hogy fogadják el azt, amit a sors nekik rendelt, és ne legyenek elégedetlenek. Ideálja az intelligens édesanya és hitves, aki méltó társa férjének. Ennek érdekében gondosan kivitelezett és célszerűen kiválasztott tartalmakat átadó nevelésre-képzésre van szükség. A pedagógiai értekezésben szereplő Adèle oktatásában helyet kapnak az anyanyelv, hétéves kortól a Biblia ismerete, a természettan elemei, a rajz, valamint a háztartási ismeretek és készségek.    

A legnagyobb szabású nőnevelési témájú munkát ebben a korszakban Madame de Miremont (1735-1811) írta, akinek tizenkét kötetes műve, az „Értekezés a nőnevelésről” („Traité de l’éducation des femmes”) Párizsban jelent meg 1779 és 1789 között. A mű az intézményes leánynevelés kidolgozott programját is tartalmazza. A szerző olyan átfogó és kiterjedt műveltséget kíván nyújtani a női nemnek, amely magában foglalja a humán és reál tudományokat egyatránt. Az általa elképzelt iskolai könyvtár 84 kötetet tartalmazna, köztük Locke, Cicero, Seneca, Montaigne, Plutarkhosz, Homérosz, Vergilius és Horatius műveit. Könyveket kíván a lányok kezébe adni, amelyek egyebek közt a vallás, az erkölcs, a történelem, a mitológia és a természettudományok kérdéseivel foglalkoznak. Ebből az elképzelt iskolai könyvtárból nem hiányoznának az újságok sem (például Addison „Spectacor”-a angol és francia változatban), és a korabeli szépirodalom is gazdag repertoárral lenne képviselve. Madame de Miremont ugyanis pedagógiai szempontból is kifejezetten hasznosnak tartotta a leányok esetében a jól kiválasztott regények olvasását. (Nem úgy, mint a korabeli divatos nevelési tanácsadó kézikönyvek szerzői, akik féltették ettől a műfajtól a leányok erkölcsét.)

A grófnő a lányok fizikai nevelését is erőteljesen szorgalmazta: véleménye szerint a célszerűen összeállított testnevelési program orvosolhatná a korabeli nők „általános félénkségét és a körükben gyakori hipochondriát”. (Sotiropoulos, 2001, 95.)   

A forradalom előtti évtizedekben Ambroise Riballier (1712-1785) teológus-író volt az egyetlen olyan férfi író, aki a nőnevelés kérdésében következetesen az egyenlőség álláspontjára helyezkedett: a lányok és a fiúk számára ugyanazt a képzést kívánta nyújtani. Határozottan szembeszállt Rousseau nőnevelés-eszményével, amelyet kifejezetten „megalázónak” (humiliant) és „lealacsonyítónak” (avilissant) tart. Poullain de la Barre érvrendszeréhez folyamodik, amikor azt írja, hogy a nő és a férfi születésétől fogva egyforma lélekkel és értelemmel rendelkezik, csak a színvonaltalan, hiányos nevelés és oktatás miatt lesz a nőből „másodosztályú állompolgár”. Poullainnel ellentétben Riballier a felvilágosodás eszmerendszerét veszi alapul, amikor a nemzet sorságnak jobbra fordulását a nőnevelés fejlesztésétől teszi függővé. A művelt, sokoldalúan képzett édesanyák képesek lesznek arra, hogy gyermekeikeknek, a felnövekvő generációnak átadják tudásukat, és így hozzájáruljanak a társadalmi viszonyok fejlődéséhez.