Skip navigation

3.1. Nézetek a nőnevelésről

Szent Jeromos (Hieronymus) nyomdokain haladva középkori szerzők egész sora foglalkozott a nőnevelés kérdéseivel. Vincent Beauvais (kb. 1190- kb. 1264) nézeteit jól érzékelhetően befolyásolták Jeromos lánynevelésről írott tanácsadó levelei. A leányok nevelésének célja a női nemhez illő munkákra való felkészítés és a tiszta erkölcsi erények kialakítása. A példakép Szűz Mária alakja. A leány olvassa a Bibliát és más kegyes olvasmányokat, ezek megvédik a lelkében rejtőző hiúság kísértésétől. A nemesi származású leányok világi nevelésekor a kolostorokban folyó szerzetesnő-nevelés legyen az irányadó minta.

Aquinói Szent Tamás (kb. 1225-1274) filozófiai rendszere évszázadokra meghatározó elemévé vált a keresztény gondolkodásmódnak. Ennek következtében nőkről alkotott képe is sokáig befolyásolta a középkor mentalitását. Alapjában véve a férfi és nő Isten előtti egyenlőségéből indul ki, de számos esetben utal – Arisztotelészre emlékeztető módon – a két nem különböző adottságaira, különböző társadalmi helyzetére is. Szerinte a nő nemcsak azért alárendelt urának, mert annak bordájából teremtetett, hanem azért is, mert az isteni parancs megszegésére, a Teremtő elleni bűnre csábította a férfit.

Aegidius Romanus (megh. 1315) érvelése szerint a nő életcélja, hogy méltó társa legyen urának. Az arisztokrata születésű lányok oktatása kiterjedhet a tudományok bizonyos fajtáira is, de csak azért, hogy megóvjanak a tétlenség veszélyeitől. Hasonlóképpen vélekedik Konrad Bitschin (kb. 1400-kb. 1464) német író is: a Biblia olvasása a legjobb eszköz a visszahúzódóan szerény, szófogadóan engedelmes és erényes életvezetés. A természet jelenségeit (pl. az asztronómiát) csak a semmittevés veszélyeinek elkerülése érdekében vizsgálgassa a leány. Francesco da Barberino (kb. 1264-kb. 1348) a nők nevelői felelősségére is utal: az édesanya feladata, hogy gyermekei korai tanításával azok erkölcsi nevelését megalapozza.

Franciaországban a 13-14. század fordulóján más olyan reformelképzelések is születtek, amelyek a nők számára a magasabb műveltség megszerzését irányozták elő. Pierre Dubois (kb. 1250 – kb. 1320) királyi jogász és politikai publicista közzétett egy tervezetet „A Szentföld visszahódítása” (De recuperatione terrae sanctae) címmel. Az általa kidolgozott oktatási reformtervezet arra a gondolatra épül, hogy Franciaország a közoktatás fejlesztése révén nyerheti vissza vezető szerepét az európai és keleti (elsősorban bizánci) hatalmi törekvésekkel szemben. Javaslata szerint minden francia tartományban a fiúknak szánt internátusokkal (bentlakások iskolákkal) párhuzamosan leányiskolákat kell létrehozni.

A fiatalok latinul, görögül és arabul tanulnának, hogy felkészüljenek a szervező és hittérítő munkára. A reformtervezet szerzője fontosnak tartotta a természettudományos – elsősorban az orvoslással és gyógyszerészettel kapcsolatos – magasabb szintű ismeretek oktatását. Programjában szerepelt a szónoklattani és jogi ismeretek tanítása is. Elképzelése szerint a fiatal nők iskoláiban főleg a nemesség leányai tanulnának. Alacsonyabb társadalmi rétegekből származó tehetséges lányok is járhatnának ide. Amíg azonban a szegénysorból származó fiúk felvételének egyedüli szempontja a tehetség lenne, a leányoknál a szépség is számítana.

Dubois szerint a lányok hamarabb érnek, mint a fiúk, és természetes adottságaik korlátozott terjedelme miatt korábban elérhetik lehetőségeik csúcsát. A lányok többségét tanulmányaik befejezése után Keletre küldené, ahol hittérítőkként az ottani nőkkel foglalkoznának. Céljuk a muzulmán nők katolikus hitre való áttérítése lenne (lásd: Shahar, 2004, 207-208).

* * *

A középkor első jelentős női írója Christine de Pisan (1365-1430) Velencében született. Ötéves korában apját, a híres orvost és asztrológust V. Károly udvarába hívták, a király szolgálatára. Christine itt alapos udvari nevelésben, nyelvi és irodalmi képzésben részesült. A korabeli szokásoknak megfelelően fiatalon, tizenöt éves korában férjhez ment Estienne de Castelhez, aki később a jegyzői és titkári tisztséget töltötte be az udvarnál. Tíz évig éltek együtt boldog házasságban, amikor férje meghalt. Huszonöt éves korában háromgyermekes özvegyként az önálló életet választotta. Keményen kellett küzdenie a megélhetésért, miközben állandóan szembesült a nők életét megkeserítő előítéletekkel és gáncsoskodásokkal. Írni kezdett, hogy megteremtse a család (gyermekei, két öccse és édesanyja) további életének anyagi alapjait. Ő volt az első nő a nyugati kultúra történetében, aki a szépirodalomból élt, íróként kereste kenyerét. 

Előbb prózai műveket kezdett írni: politikaelmélet, filozófiai tárgyú művek mellett nevelési tanácsadót írt fiának. Később költészettel is foglalkozott: egyebek között balladákat és szerelmes verseket, és egyéb lírai költeményeket írt. Írói termékenysége megdöbbentette kortársait: az 1399 után következő hat esztendő alatt tizenöt könyvet írt. Munkásságát a legmagasabb körökben is elismerték: meghívást kapott például IV. Henrik angol király és Gian Galeazzo Visconti milánói herceg udvarába. Olyan írókkal és filozófusokkal állt levelezésben, mint például Eustace Deschamps és Jean Gerson.

Christine Pisan Gyermekeit gondosan nevelte, de gyermekeivel foglalkozó néhány írása nem árulkodik túláradó anyai érzelmekről. Férje halálát több költeményében gyászolta, de csecsemőként elhunyt gyermekéről egy szót sem ír, csak a szülés tényét jegyzi le. Elsősorban fia karrierje foglalkoztatta, akit tizenegy éves korában Angliába küldött, hogy Salisbury grófjának udvarában nevelkedjék. Lánya zárdába vonult, példáját később Christine is követte. A kolostorban halt meg 1430-ban.

Christine Pisan fontos szerepet játszott abban 14. században felerősödő és évszázadokig tartó vitafolyamban, amelyet nyugat európai moralizáló írók, teológusok, filozófusok folytattak a nők helyzetéről, társadalmi szerepéről. A diskurzus „querelle des femmes” néven vált ismertté az irodalom történetében, és főleg a nők alapvető személyiségjogai körül forgott. Kell-e nevelni, oktatni a nőket? Járjanak-e iskolába? Rendelkezzenek-e saját tulajdonnal? Részt vehessenek-e a társadalmi életben, a politikában? Korlátozni kell-e őket szabadságukban az öltözködés, beszédmód, az utazás, a szexuális élet terén? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek föl újra és újra a századok során.

 

4. Christine Pisan

 

Christine Pisan bekacsolódott a vitába azért, hogy megvédje nemét a fékeveszett nőellenes kirohanások sorozatától. Az okot mindenekelőtt Jean de Meung, a Rózsaregény szerzőjének vádaskodásai szolgáltatták. Levél a szerelem istenéhez (L’Epistre au Dieu d’Amour) című traktátusában Pisan a következőképpen állítja szembe a két nem karaktervonásait: „A nők nem olyan kegyetlenek, mint a világot uraló férfiak, nem ölnek, nem ejtenek sebet, nem forgatnak ki senkit a vagyonából, nem hamisítanak meg szerződéseket, és nem ártanak a királyságnak. Természetüknél fogva gyengédek, könyörületesek és jó szándékúak. Még a leghitványabbak sem ártanak a világnak, sem országuk kormányzatának.” (Idézi: Shahar, 2004, 223.) A gyengéd, könyörületes és jóindulatú nő idealizált képének megrajzolása ritkaságnak számított a középkori irodalomban. A szerzők többsége ha dicsérni kívánt egy asszonyt, akkor általában férfias vonásokkal ruházta fel és tagadta nőies vonásait. 

A nők városának könyve (Le livre de la Cité des Dames 1404-1405) című könyvében  Pisan egy szimbolikus város utópiáját alkotja meg. A szerzőt az Ész, az Igazság és a Becsület három allegorikus nőalakja biztatja arra, hogy építsen egy várost a nők védelme érdekében. Az erődként funkcionáló város építése során mintegy panoptikumot teremtve bemutatja a történelem kiemelkedő nőalakjait. Az értekezés a női öntudatra ébredés kifejeződése, segítségével a szerző új alapokra kívánta helyezni a női természetről alkotott korabeli elképzelésekkel (Zsák, é. n.).

Christine Pisan az erényes életmód és a társas viselkedés terén szigorú elvek szem előtt tartását várta el a nőktől. A három erény könyve (Le Livre des trois Vertus) című útmutató könyvében részletesen leírja a lányok, férjes asszonyok és özvegyek kötelességeit, kívánatos viselkedését, amelyeknek a szűzies életmódról kell tanúskodniuk.  

A nők nevelésének, oktatásának szükségességét taglaló egyik írásában hangsúlyozza, hogy a nők rendelkeznek az ismeretek elsajátításának képességével, és joguk is van a tanuláshoz. Az ismeretszerzés értéknek, a lelki gyarapodás forrása, az emberi szellem öröme. Abból a meggyőződéséből kiindulva, hogy a nők képesek tanulni és megérteni dolgokat, elítéli azt a korabeli felfogást, mely szerint a nőknek nincs helyük a bíróságokon, mivel – úgymond – nem képesek felfogni és alkalmazni a törvényeket. Véleménye szerint, ha tanítanák őket, bármit meg tudnának tenni, amit a férfiak, akár jobban is. „Ha szokás volna a kisleányokat is iskolába adni – írja –, s ha ott ugyanúgy tanítanák nekik a tudományokat, mint a fiúgyermekeknek, ugyanoly tökéllyel megtanulnák és megértenék minden művészetek és tudományok szövevényeit, mint amazok.” (Idézi: Delumeau, 1997, 335.) Tananyagként a vallásos tárgyú könyveket és a moralisták műveit javasolta a leányok számára.

Christine Pisan mindazonáltal tudomásul vette azokat a társadalmi korlátokat, amelyek a női nemre hárultak abban a korban. Védte a női nemet a méltatlan támadásoktól, de nem küzdött a nők jogainak kiterjesztéséért, az egyenjogúságért. 

* * *

A középkori keresztény felfogást nőkkel szembeni ambivalens attitűd jellemezte. Ez a kettősség a Szűz Mária- és Mária Magdolna-kultusz növekedésével a 12. századtól kezdve egyre fokozódott. Éva, a vétkes csábító asszony, a nemiségét megélő nő archetipikus alakja fordult szembe az apáca, Jézus menyasszonya – azaz Mária képmásával. A női nemmel kapcsolatos ambivalencia nem csak a középkori keresztény társadalomban alakult ki, más vallási közösségekben is kifejlődött. Ennek az érzelmi alapokon nyugvó, és elméleti síkon kettős megítélésnek a hatása azonban nem tükröződött a gyakorlatban: a nő a férfinak alárendelt szerepet töltött be a vallási közösségekben, a társadalomban és az államban egyaránt. A nők papi szolgálathoz való jogát sem támogatták. A nemek ugyan egyenlők voltak a kegyelem és üdvözülés síkján, az evilági egyházban azonban ez nem eredményezett a férfiakkal egyenlő megítélést számukra.   

Ahhoz, hogy középkori leányok felnőtt életre való felkészítésének módozatairól átfogó képet alkothassunk, érdemes megvizsgálnunk az apácák, a nemesi származásúak és a polgárok körében dívó nevelési szokásokat és gyakorlatot.