9.3.1. Erkölcsnemesítő kézikönyvek és folyóiratcikkek nőképe (1789-1827)
A 18. század utolsó évtizedeitől kezdve Magyarországon is megélénkült az érdeklődés a nők társadalmi helyzete és a nőnevelés kérdései iránt. Egyre több írás jelent meg e témáról hazai szerzők tollából, és divatosak voltak a külföldi szerzők magyarul kiadott nőnevelési tanácsadó könyvei is.
Újabb nőtörténeti kutatások azt is igazolják, hogy a 18. század egészében a korábbiaknál jóval gazdagabb a nők tradicionális anyai szerepével foglalkozó – külföldi szerzőktől átvett, átdolgozott, illetve eredeti − magyar nyelvű irodalom. Az érdeklődő nagyközönségnek szánt felvilágosító művek egész sora foglalkozott már a csecsemőgondozás és kisgyermeknevelés módszereivel (Kéri, 2013).
A nőnevelés fejlesztését, a leányok iskoláztatásának tartalmi gazdagítását és időbeli kiterjesztését szorgalmazó szerzők véleménye nálunk sem volt egységes. Nagy többségük a „női nemhez illő” tantárgyak oktatását tartotta szükségesnek. Kevesen voltak, akik a magasabb stúdiumokat is javasolták, a férfiakéval minden tekintetben egyenlő művelődési lehetőségek biztosítását pedig senki sem vetette fel. A két nem oktatásával kapcsolatos különbségtétel a két nem eltérő megítéléséből fakadt.
Egy magyar ismeretterjesztő folyóirat, a Péczeli József által szerkesztett Mindenes Gyűjtemény, 1789-ben név nélkül közölt egy a nők helyzetével és nevelésükkel foglalkozó írást. „Az Aszszonyokról” címen megjelent értekezés szerzője bemutatja a nők képzésével szembeni korabeli előítéleteket, és felvázol egy olyan nőnevelési programot, amely a magasabb szintű tanulmányok egyes elemeit is tartalmazza:
„Felette nevetséges dolog az sok Férfijakban, hogy ők az Aszszonyokat örökös tudatlanságra büntetik, és nehezen szenvedik, mikor ők a tudományok által ékesítik elméjeket. Talán tsak a mi kevélységünk szab nékik illy érzéketlen törvényeket. Minthogy az Aszszonyok az ő kellemetes szépségekkel feljül-múlnak bennünket, attól félünk, hogy majd elméjekkel is meghaladnak. […] Hogy eshetik meg, hogy illy roszszúl neveltetik az emberi nemzetnek szebbik fele? Hát ez a gyönyörű nem tsak azért teremtetett-é, hogy tsak bizonyos ideig gyönyörködjenek benne szemeink, mint a múlandó virágokban? Az illyen nevelés meg-foszt bennünket a valóságos gyönyörűségektől, t.i. az elmének gyönyörüségeitöl, mellyeket kóstolhatnánk az ő velek való társalkodásban. Az igaz és valóságos böltseségnek tanúlása, a jó könyveknek olvasások által, úgy meg gyökerezne a virtus az Aszszonyoknak szívekben, hogy sok panaszoktól s bajoktól meg menekednének a Férfijak. Mitsoda bóldogságot készítenének előre az Aszszonyoknak azokra a bús napokra, mellyekben többé szépségek által a szemnek nem tetszhetnek. Akkor az ő elméjeknek szép tehetségeik által mind a Férfijak elött kedvet találhatnának, mind pedig unalmokat enyhíthetnék. Minden Szüléknek azért, valakiktől kitelhetik, kellene taníttatnai Leányaikat a Históriára, Földnek le-írására, a Böltselkedésnek könnyebb részeire, az Erköltsi-tudományra és a Poésisre. Sőt a kiktől meglehet, tanúltatni kellene velek a Deák-nyelvet is, a melly minden tudománynak kúltsa. E mellett a gazda -aszszonykodást, s aszszonyi munkákat is gyakorolhatnák.” (Idézi: Fehér, 1999)
Az idézett szerző tehát tanítana a leányoknak – a gazdálkodási és háztartási ismereteken túl – a történelmet, földrajzot, filozófiát, erkölcstant és a költészettant is, de nem azért, hogy az így megszerzett műveltség birtokában később közszereplést vagy kereső foglalkozást válasszanak élethivatásul. Az egyedüli ok majdani férjük tetszésének elnyerése, „unalmuk enyhítése”: a fő szerepet tehát itt nem a női emancipáció önzetlen szempontjai játszották. A névtelen szerző a „művelt feleség” eszményét követte, azt az ideált, amely a középkor óta újra és újra előbukkan a nőnevelésről írott művek lapjain.
A fenti sorok értékelésénél érdemes még egy szempontot figyelembe vennünk. A 19. század első évtizedeiben is találkozhatunk még a női szerepet és tevékenységi kört olyan szélsőségesen korlátozó felfogással a moralizáló, erkölcsnemesítő és nevelési tanácsadó irodalomban. Az egyik ilyen munka szerzője, Bencsik József például ezekkel a szavakkal szabja meg a nők családbeli teendőinek határait: „Hallgatva szép az aszszony. Kerűld a’ sok fecsegést; sérti ez a’ férj’ füleit. Mikor a’ szükség, vagy illendőség kívánnya, beszélly: de móddal, mértékkel, okossággal. […] A pompa-űzés erszény fejés. Ne nyűgölődj férjeden sok féle kivánságokkal, ’s kérelmekkel, hogy majd ezt, majd azt csináltassa, vagy szerezze meg. Szabd költségeidet jövedelmedhez, ’s csak addig nyújtózz, meddig a’ takaró ér. […] Emlékezzél meg, hogy az aszszony állat segítő társul adatott Istentől a’ férjfiúnak. Légy tehát férjednek mindenben fele segétség, ha feleség vagy, és semmiben meg ne vond ezt tőle. […] Férjed’ tiszti foglalatosságaiba ne ártsd magad; néked azokban semmi isméreted nincsen, sem szükséges gyakorlatosságod: a’ te munkálkodásodnak más köre van, melly figyelmedet magának kívánnya.” (Bencsik, 1818, 148-149.) Az évezredes múltra visszatekintő tradicionális nőkép és családanya-szerep elemei válnak érzékletessé ezekben a sorokban. Tekinthetjük ezt a felfogásmódot egyfajta viszonyítási pontnak is, amelyhez képest a nők nevelésének-oktatásának bármiféle minimális programja már fejlődésnek, előrelépésnek számít.
* * *
Az 1820-as évektől kezdve a magyar sajtóban élénk vita bontakozott ki a nőnevelés elméleti és gyakorlati kérdéseiről. Az eszmecserének először a Tudományos Gyűjtemény kínált fórumot, később más lapok is bekapcsolódtak a vélemények közzétételébe. (Fehér, 2003, 212.) A vita folyamát megnyitó szerző azt a korabeli Magyarországon is kevesek által elfogadott véleményt képviselte, mely szerint a nők ugyanolyan mennyiségű és minőségű ismeretanyag elsajátítására képesek, mint a férfiak. Szép János „Elmélkedés az Aszszonyi Nem Taníttatásáról” című írásában így érvel az egyenlő képzés mellett: „testi és lelki, vagy elmebeli tehetségökre nézve nem alábbvalóak az Aszszonyok a férfiaknál.” (Szép, 1821, IV. 55. Idézi: Fehér, 2003, 213.) Külföldi példákkal igazolja, hogy a tehetséges nők a tudományok és művészetek terén éppolyan magas szintű teljesítményekre képesek, mint a férfiak. (Fehér, 2003. 213.)
A disputához a rákövetkező években több szerző csatlakozott. A vélemények színekben gazdag palettája alakult ki: voltak, akik az otthoni nevelés előnyeit ecsetelték, míg mások az anyanyelven oktató nevelőintézetek felállítását sürgették. Akadtak olyan hozzászólók, akik azt bizonygatták, hogy a magasabb műveltség nem akadályozza meg az asszonyokat hagyományos (háziasszonyi és anyai) kötelességeik ellátásában. Néhány szerző úgy látta, hogy szükséges a nő magasabb képzése, de csak azért, hogy méltó szellemi társa, beszélgetőpartnere lehessen férjének. Egy anonimitást választó szerző azoknak a tudományoknak a körét is megvonta, amelyek a nők számára hasznosak lehetnek. Ide taroznak a természettudományok és a filozófia.[1]
A vita egyik résztvevője, Takács Éva (Karacs Teréz, a későbbi intézet-alapító édesanyja) például nemzeti szellemű nőnevelő intézetek felállítását sürgette a nagyobb városokban. Olyan internátusokra létesítését tartotta szükségesnek, ahol kellő gondot fordítanak az elme kiművelésére, a szív formálására és a művészi ízlés kialakítására. A tudományokból annyit sajátítsanak el a leányok, hogy képesek legyenek az önálló gondolkodásra, meg tudják ítélni tetteik jó vagy rossz oldalát. (Lásd: Orosz, 1962, 59.)
A nőnevelés kérdéseivel foglalkozó korabeli magyar szerzők írásai tehát arról tanúskodnak, hogy az álláspontok ugyanolyan sokszínűek és differenciáltak voltak, mint a „művelt Nyugat” országaiban. A két végpólus itt is felfedezhető: Voltak, akik megelégedtek a lányok háziasszonyi-édesanyai szerepre való felkészítésével, illetve az ehhez társuló minimális ismeretkörre korlátozódó elemi oktatással. A másik végponton szerepel az a néhány szerző, akik a nők számára a magas szintű elméleti ismereteket is közvetíteni kívánták, és ennek révén el tudták képzelni a család zárt köréből való kilépésüket, társadalmi önállósulásukat is. E két sarkpont között az egyéni felfogások és vélemények sokszínű kavalkádja kapott helyet.
A témával nemcsak a korabeli hírlapok hasábjain találkozunk, hanem önálló művekben, nagyobb terjedelmű esszékben, nevelési tanácsadó kézikönyvekben is. A bővebb kifejtés formáját választó szerzők közé tartozott Fáy András.