8.1.3. Theodor Gottlieb von Hippel

Theodor Hippel (1741-1796) sokoldalú író volt. Írt regényt és vígjátékot, de veretes jogfilozófiai értekezések szerzőjeként éppoly ismertté vált a felvilágosodás évszázadának végén, mint szatirikus hangvételű társadalomfilozófiai írásai révén. Pietista családba született, édesapja népiskolai tanító volt. Már a szülői házban színvonalas oktatásban részesült. 1756-ban, 16 évesen kezdett hozzá teológiai és filozófiai tanulmányaihoz a königsbergi egyetemen, ahol akkor már egy éve Immanuel Kant is tanított magántanárként. (Kettejük között később tartós barátság szövődött.)

Egyik barátja hívására 1760-ban Oroszországba utazott, ahol egy esztendőt töltött. Ottléte alatt a cári udvarba is eljutott, bemutatták Nagy Katalin cárnőnek. Hazatérése után felhagyva a teológiával jogi tanulmányokba kezdett. (Egyes források szerelmének, egy előkelő hölgynek a kívánságát teljesítette ezzel.) Az egyetemi évek után anyagi okok miatt egy ideig házitanítóskodnia kellett, de hamarosan ügyvédként állást kapott a königsbergi városi  bíróságon. Pályafutása ettől kezdve töretlenül ívelt felfelé: Hamarosan a büntetőbíróság elnöke és a városi tanács tagja lett. 1780-ban hadügyi tanácsossá nevezték ki, és pályája csúcsán még ugyanabban az évben Königsberg  polgármesterévé választották.

Hippel a paradoxonok embere volt. Bámulatos karrierjének köszönhetően tekintélyes állami alkalmazottként élte a tehetős polgár kiegyensúlyozott életét, és élvezte a rangjával járó kiváltságokat. Az is érezhető viszont, hogy nem tudott teljes mértékben azonosulni ezzel a társadalmi szereppel, levelei egy kétségek között gyötrődő művész lelki vívódásairól tanúskodnak. E. T. A. Hoffann szerint Hippel már a romantika előtt a zaklatott lelkű romantikus művészek életét élte. Jellemző, hogy műveinek túlnyomó többségét név nélkül jelentette meg.

Írásainak stílusára a lírai, humoros és filozofikus elemek elegyítése, valamint a szélsőségektől sem visszarettenő szemléletességre való törekvés volt jellemző. Műveiben az óvatos visszafogottság párosult a tüzes szenvedéllyel, a pedantéria a jámbor vallásossággal, a puritán erkölcsök képviselete az érzékiséggel.

A házasságról írt művében (Über die Ehe, 1774) szatirikus látleletet nyújt saját kora társadalmi viszonyairól, a nők kiszolgáltatott helyzetéről, a házasság intézményének ellentmondásairól. Az eladósorban levő lányoknak kesernyés humorú tanácsokat ad:

„Tudós embert szeretnél férjednek, kedves lányom? Akkor maradj tanulatlan. Ne olvass, de ha már olvastál valamit, akkor tégy úgy, mintha ez meg sem történt volna és hallgass. Ha mindenáron beszélned kell, akkor fecsegj csacska ostobaságokat választottadnak. […] Gazdag embert kívánsz házastársnak? Az a leány, aki egy fiatalemberrel a pénz miatt köti össze az életét, ágyassá alacsonyítja le magát, aki pedig gazdag aggastyánt választ, az a házicselédségre készül. Ha palotád van, akkor is csupán egy szobát laksz, a többi másoké. […] Fényűző, nagyvilági életre vágysz? Akkor talpraesett embert válassz, olyat, akinek nincs pénze, de képes arra, hogy különösebb erőfeszítés nélkül vagyonra tegyen szert. Jobb olyannal frigyre lépni, aki gazdaggá tud válni, mint olyannal, aki már eleve gazdag.” (Hippel, [1774], 1982, 75-77.)

A házasság-könyv mellett legfontosabb művét a nők helyzetéről írta. („A nők társadalmi helyzetének megjobbítása”, „Über die bürgerliche Verbesserung der Weiber”, 1892.) Ebben az értekezésben már kifejezetten radiális feminista hangot üt meg, és olyan koherens érvrendszert vonultat fel a nők jogainak védelmében, amely egyedülálló volt a 18. század végének Európájában. Különös, hogy ez az írás viszonylag kevés visszhangot váltott ki abban a korban. Annyi példány sem kelt el belőle, hogy a kiadó az utánnyomásra vállalkozhatott volna. A reflexió hiánya talán az anonimitással vagy a vitriolos stílussal hozható összefüggésbe: az olvasók feltehetőleg egy konzervatív beállítottságú agglegényt képzeltek el a mű szerzőjének. Annyi mindenesetre tény, hogy Hippel, aki a nők számára teljes egyenlőséget követelt, a politika terén nem volt forradalmár: királyhű hivatalnokként jól megbékélt a porosz monarchia államberendezkedésével.

Képzelt olvasóközönségében az együvé-tartozás érzését kívánja ébresztgetni, amikor – amellett, hogy a felvilágosodás olyan toposzaira épített, mint a racionalizmus és a tolerancia –a felvilágosult német polgárok születőfélben levő nemzeti azonosságtudatára is apellál. A német nemzettudatot a franciával szemben definiálja, s eközben olyan felvilágosult francia írókról nyilatkozik gunyoros hangon, mint például Rousseau, Voltaire és Diderot.  Korrupcióval, illetve önös érdekeik előtérbe helyezésével vádolja őket, azt sugallva mindezzel, hogy a német ember magasabb rendű erkölcsi értékek alapján él, mint a francia.

A nők jogaival foglalkozó és nevelésük fejlesztését célzó francia tervezeteket is morális alapon utasítja el: az e témával foglalkozó olyan szerzők személyét veszi célba – „ad hominem”^[1] –, mint például a korrupt és demagóg Mirabeau, aki ráadásul kifejezetten gyűlölte a németeket… Velük szemben a német gondolkodók mentalitásának kikezdhetetlen erkölcsi alapjaira utal. Mindazonáltal szükségesnek tartja, hogy a német jogrendszer reformjára a felvilágosodás talaján állva kerüljön sor, és így teremtődjön meg a nők férfiakéval egyenlő jogainak és egyenlő iskoláztatásának legitim feltételrendszere.

Hippel romantikus nacionalizmusa a német nép történelméből táplálkozik. Egyebek között szívesen hivatkozik a régi germán nők és férfiak erényeire, azokra az erkölcsökre, amelyet a rájuk kényszerített római törvények sem tudtak eltorzítani. A germán törzsi gyökerekre és a régi morálra támaszkodva kívánja felszabadítani a német nőket a férfitársadalom gyámkodása alól. Ez a szabadság és egyenjogúság megilleti a német asszonyokat, hiszen ők már az idők kezdete óta különbek voltak más nációk asszonyainál…

A női egyenjogúságra irányuló törekvések terén Hippel tehát jóval tovább ment, mint kortársai, akiknek többsége csak a házastársi és anyai szerep jobb betöltése érdekében tartotta szükségesnek a nők igényesebb iskoláztatását. A német jogász-esszéista olyan tevékeny polgári életformát képzel el a nők számára, amely semmiben sem különbözik a férfiak társadalmi szerepétől. Minden foglalkozást megnyitna előttük, még az olyan tradicionálisan férfi életpályákat is, mint például a jogalkotás és a közhivatalnoki feladatok ellátása az államapparátusban. Nevelési programja nagyon egyszerű: a fiúkéval tökéletesen megegyező képzést kíván a lányoknak, olyan oktatást, amely valamennyi hivatás kapuját megnyitja előttük: „Szűnjék meg a végre válaszfal! – írja szenvedélyes hangon – Neveljünk polgárokat az állam számára a nemi különbségek figyelembe vétele nélkül!” (Idézi Sotiropoulos, 2001, 228). A két nem egyenlő nevelését leginkább a következményektől való félelem akadályozza meg. Hippel szenvedélyes retorikával érvel azért, hogy a férfiak által dominált társadalom leküzdje ezt a szorongató érzést:

„Félelem! … Feltűnik nektek ez a szó? Fel kellene tűnnie… Ti férfiak, nyissátok ki mihamarább a nevelő és oktató intézetek kapuit a leányok előtt, és ne rettentsen el benneteket, a káros következményektől való aggodalmaskodó félelmetek. Mert fenn kell-e tartanunk a már régen túlhaladott szokásokat és gyakorlatot csak azért, mert megváltoztatásuk nehézségekkel és kellemetlen következményekkel járhat? Vállalkoznánk-e egyáltalán valami nagy tett véghezvitelére ezen a világon, ha állandóan aggályoskodva latolgatnánk az érveket mellette és ellene?” (Idézi: Sotiropoulos, 2001, 236.)   

Hogy ez a félelem valóban ott munkált a 18-19. század fordulójának közgondolkodásában, jól példázza Christoph Meiners (1747-1810) göttingeni történészprofesszor könyve, amely 1800-ban jelent meg „A női nem története” („Geschichte des weiblichen Geschlechts”) címmel. Művében Meiners egyenesen azt állítja, hogy az, aki egyenlő jogokat és társadalmi szerepet kíván biztosítani a nőknek, az „vagy nőt csinál a férfiból, vagy teljesen eltéríti a nőket eredendő, a természet által meghatározott mivoltuktól, mivel ugyanolyan jogokkal rendelkeznének, ugyanolyan társadalmi tisztségeket tölthetnének be, ugyanolyan munkát végezhetnének, mint a férfiak. Mi lenne ekkor az emberi társadalomból, mi a családi boldogságból, ha az asszonyok, akik gyereket szülnek, szoptatnak és nevelnek, háztartást vezetnek, tehát ezek az asszonyok elhagynák a családi házat a gyerekekkel és cselédekkel, és a férfiakkal együtt járnának népgyűlésekre, ülnének a törvényszéken vagy éppenséggel együtt harcolnának velük a háborúban?” (Meiners, 1788, 324.) 

Hippel szerint a nevelés, az iskoláztatás az a hatékony eszköz, amellyel a nők társadalmi helyzetén gyökeresen javítani lehet – s ezzel a felvilágosodás toposzát fogalmazza újra. Egy lényeges ponton felfogásmódja mégis eltér a női egyenjogúság korabeli képviselőinek gondolataitól. Míg ugyanis a reformerek többsége a nőnevelés célját a művelt édesanyák számának gyarapításában jelölte meg – őket tartván a nemzeti fejlődés legfőbb elősegítőjének –, addig Hippel – mint arra már utaltunk –, tökéletes egyenjogúságot követel a nőknek a társadalmi élet minden területén.

Leánynevelési programjában Hippel egyáltalán nem a háziasszony-szerepre való felkészítésre koncentrál. A gyerekek 12 éves koráig a koedukációt javasolja: „A kisgyermek nemileg még jellegtelen: se nem férfi, se nem nő. Miért kellene a bölcs természetet megelőzve előre sietnünk? Miért kellene a nemeket még azelőtt elkülönítenünk, mielőtt a természet erre jelet adna?” (Idézi: Sotiropoulos, 2001, 234.) Elérve a 12 éves kort, a két nemhez tartozó gyerekek még két esztendeig együtt maradhatnának, azzal a feltétellel, hogy a lányoknak – figyelembe véve a „természet-adta kötelezettségeket” – mindazt meg kell tanítani, amire a jövőben feleségként és édesanyaként szükségük lehet. (Jellemző, hogy az egész értekezésben ez az egyetlen utalás a nők tradicionális triád-szerepkörére: anya, feleség és háziasszony.) Véleménye szerint a nők eredendő tehetsége a nyelvek, a művészetek, a matematika és a természettudományok – különösen az orvostudomány – terén megfelelő képzéssel párosulva szép karriert biztosíthat számukra a tanításban, az orvoslásban és a jogtudományban.

Ez az egalitariánus nevelési program és a nők társadalmi karrierjére vonatkozó optimista elképzelés teljes mértékben elütött attól a közfelfogástól, amely a 18. század végén uralkodott. Hippelt e radikális felfogása alapján a következetes női egyenjogúság egyik legkorábbi képviselőjeként tarthatjuk számon.