8.2.1. A nők helyzete

A 18. századtól kezdve megfigyelhető a nő-tematika fokozottabb mértékű megjelenése a populáris irodalomban, a társadalmi kérdéseket fejtegető vitairatokban és a magasabb tudományos igénnyel írt művekben. Írók, orvosok, filozófusok, pedagógusok egész sora elemezte a nők pszichológiai és fiziológiai sajátosságait, értelmi képességeiket, írtak a nőnevelés, és -képzés elhanyagolt állapotairól, a fejlesztés lehetőségeitől.

De nemcsak a művelt közép- felső társadalmi osztályok „magasabb köreiben” jutottak szóhoz a nők. Az egyszerű nép hétköznapi életének színterére pillantva világossá vált a külső szemlélő számára is, hogy a nő nemcsak házastárs és édesanya, hanem munkaerejére múlhatatlanul szükség ahhoz, hogy a családi gazdaság kiegyensúlyozottan működhessen.   

A női szerep változásainak hátterében az áll, hogy 18. század vége felé eltűnő-félben van a középkori családmodell. A szülők, nagyszülők, testvérek és féltestvérek együttélése megszűnik, fokozatosan kialakul az újkor családja, az úgynevezett nukleáris (vagy konjugális) család. Ezt a családtípust a szülők és házasulatlan gyermekeik alkotják.

A civilizáció, az anyagi kultúra fejlődésének köszönhetően az életkilátások is javulnak, ez pedig átrendezi a családtagok életkori viszonyait. Fokozatosan eltűnnek a nagy életkori különbségek miatt „össze nem illő párok”. Az emberek egyre kevesebb hányada házasodik hitvestársa halála után újra, így a házaspárok életkora egyre jobban közeledik egymáshoz. A hasonló életkorú és így hasonló testi-fizikai kondíciókkal rendelkező házastársak között nagyobb az esély az érzelmi kapcsolatok kialakulására is. De már a házasságkötéskor is egyre nagyobb szerepet játszik már az esztétikus külső, a személyes vonzerő. Egyre többször lesz a házastársi kapcsolat alapja a „romantikus szerelem” (Imhof, 1983, 29, Anderson 1980, 49.).        

A felvilágosodás korában Franciaországban lezajló társadalmi-mentalitásbeli változások bizonyos fokig megteremtették az alapjait annak a véleménynek, miszerint a tizennyolcadik század „a nő évszázada” volt (Godineau, 1996, 321). Ha ez így nem is igaz, az mindenesetre tény, hogy elkezdődött egy lassú, ellentmondásokkal terhes fejlődési folyamat a nőkről alkotott felfogás terén és a nők életkörülményeiben.

A változás a társadalmi élet különböző szféráiban egymással párhuzamosan zajlott le – és tele volt paradoxonnal. A művelt arisztokrata nők például irodalmi szalonokat szerveztek, ahova a szellemi élet korabeli kiválóságait invitálták. A filozófusok, írók szívesen vettek részt ebben a pezsgő szellemi életben, de a művelt nőkkel nem folytattak érdemi eszmecserét filozófiai, társadalmi, politikai kérdésekről. Tehetséges női szerzők egész sora jelent meg a szépirodalomban, és alkotott maradandót. Megítélésük és elismerésük mégsem volt olyan mértékű, mint a férfi íróké.

A nők megítélése, a róluk alkotott kép és a velük szemben támasztott elvárások a 18. században tehát telve volt ellentmondásokkal. Helyzetük lassú javulása azzal párosult, hogy jogi értelemben továbbra is kiszolgáltatottak maradtak apjuknak, majd férjüknek, a közélet legtöbb színtere zárva maradt előttük, a választójog szempontjából továbbra is kiskorúként kezelték őket.

Mindez azt eredményezte, hogy a forradalmat közvetlenül megelőző évektől egyre jobban fokozódott a nők politikai társadalmi-aktivitása a társadalom szinte minden rétegében. Amikor 1789-ben a nép nyomora már elviselhetetlenné vált, éhséglázadást szítottak, az utcára vonultak, és megostromolták a városházát. Később, a harcok idején együtt küzdöttek a férfiakkal a barikádokon. Párizsban szokássá vált, hogy a nők tömege jelent meg a Nemzetgyűlés karzatán, és figyelemmel kísérte a férfiak politizálását. Egyesek a gyermeküket is magukkal vitték.

Ezekben az években sok elkötelezett nő lépett a politikai élet porondjára. Egy részük az ismeretlenség homályában maradt, mások nevét megőrizte a történelem.

A legismertebbek közé tartozik Manon Roland (1754-1793), leánykori nevén Manon Jeanne Philipon. A szegény párizsi rézmetsző lánya tehetsége és tanulás iránti vágya már kora gyermekkorában jelentkezett: gyakorlatilag autodidakta módon tett szert jelentős műveltségre. Különösen az antik szerzőket kedvelte, szívesen olvasta Plutarkhoszt, de Montesquieu, Voltaire és Rousseau írásait is jól ismerte. Fiatalkorában azt tervezte, hogy belép egy női szerzetesrendbe, de ezt az elképzelését hamar feladta. Elkötelezett híve lett a köztársaság eszméjének, s mindent megtett azért, hogy annak megvalósulását elősegítse. Elképzeléseinek megvalósításához hű szövetségesre lelt férjében, Jean Marie Rolandban, későbbi girondista miniszterben, akivel 1781-ben kelt egybe. Párizsba költöztek, ahol az asszony által szervezett összejövetelek hamarosan közismerté lettek. Szalonjában gyakori vendég volt Brissot, Pétion és Robespierre és Buzot. Manon Roland arra ösztönözte híres vendégeit, hogy a politika eszközeivel álljanak ki a nők egyenlő jogaiért. Amikor azonban a pár egyre gyakrabban kezdte kritizálni a forradalom túlkapásait, népszerűségük rohamosan csökkent.

Egy alkalommal Madame Roland megjelent a Nemzetgyűlés előtt, hogy személyesen válaszoljon az ellene felhozott hamis vádakra. Nyugalma és méltóságteljes viselkedése mindenkit meggyőzött, és ejtették a vádat. A vádaskodások azonban nem szűntek, mígnem 1793. június 1-jén letartóztatták Madame Rolandot, férje pedig vidékre menekült. A bátor asszonyt 1793. november 8-án a guillotine alá vezették és kivégezték.   

A nők jogaiért szállt síkra a másik híres francia asszony, Olympe de Gouges (1748-1793). Egy nemes ember törvénytelen gyermekeként született egy dél franciaországi kisvárosban, Montauban. Tizenhat évesen szülei egy boldogtalan házasságba kényszerítették, de férje hamarosan meghalt. A fiatal özvegy Párizsba költözött, ahol – bár egészen az alapoktól kellett kezdenie – fáradhatatlanul tanult, művelődött. Szert tett egy gazdag barátra, aki szívesen támogatta irodalmi ambícióit. Politikai pamfleteket kezdett el írni, kedvelt témája volt a nemek egyenlősége, a törvénytelen gyermekek és a szegények helyzete, a válás témája, és a halálbüntetés eltörlése. A forradalom kitörését üdvözölte, de hamarosa rádöbbent, hogy a „testvériség” a nőkre nem érvényes.

A nők állampolgári jogait követelő kiáltványa („Déclaration des droits de la Femme et de la Citoyenne”) 1791-ben jelent meg. „A nő szabadnak születik és jogai megegyeznek a férfiakéval – írja a nyilatkozatban Olympe de Gouges. – Minden állampolgár, legyen férfi vagy nő, a törvény szemében egyenlő; minden közhivatal, állás és tisztség ugyanúgy nyíljon meg előtte képessége szerint, s ne legyen más feltétel, mint az érdem és a tehetség.” (Máthé, é. n.) Későbbi írásaiban síkra szállt a részvelő felek egyenlő jogaival kötött házasságkötés érdekében. Ellenségei azonban megszaporodtak. Robespierre elvakultságában például úgy értékelte műveit, mint támadások a forradalom és a nép ellen, ezért 1793. november 3-án kivégeztette.

Madame Roland, Olympe de Gauges és a többiek követeléseit nem teljesítették. A nők egyesületeit hamarosan betiltották, sőt a nyilvános gyűlések látogatását is megtiltották nekik. A forradalom elárulta a nők ügyét. Ahogyan Pierre Guyomar írta 1793-ban: „A nemzet vagy férfiakból és nőkből, vagy csak férfiakból áll. Az első esetben az emberek egységes korpuszt alkotnak, az utóbbiban viszont a nők a köztársaság helótái lesznek.” (Idézi: Michaud, 1998, 129). A francia forradalom a második lehetőséget választotta, hiába érvelt a nők állampolgári jogai mellett Guyomar mellett Condorcet és Helvetius.

* * *

A 18. századi Franciaországban a nőkép alakulását illetően hasonló változás következett be, mint német földön: egyre több olyan írás jelent meg, amely a nemi különbségek biológiai, fiziológiai alapjait hangsúlyozta. A női nem férfiakétól eltérő konstitucionális sajátosságait hangsúlyozó művek szerzői közt egyre több lett az orvos. Közéjük tartozott Pierre Roussel (1742-1802), aki 1775-ben értekezést adott közzé „A nő testi felépítése és erkölcsei” („Système physique et moral de la femme”) címen. Ebben kifejti, hogy a férfiak és a nők egymástó eltérő testi felépítése természeti adottság. A nő központi szerve az anyaméh, minden a menstruáció, a terhesség és a menopauza ritmusából következik: a gyöngeség, a levertség, a betegségekre való fogékonyság. A nő képtelen a megerőltető fizikai munkára, szívesen ül otthon, életmódjára általában a passzivitás jellemző.^[1] Lelke viszont érzékeny, sőt túlságosan szenzitív: erre vezethető vissza gyermekies fantázia, ami meggátolja az értelmi képességek olyan mértékű fejlődését, mint ami a férfiak esetében természetes. Az anatómiai és biológiai különbségek Roussel szerint indokolttá teszik a férfi és nő társadalmi szerepeinek különbözőségét is. A nő elsődleges feladata az anyaság és az otthon harmóniájának biztosítása. A férfi élettere a nyilvánosság, a nőé pedig a privát szféra.

19. Női munkák. Chodowiecki rézkarca, 1774

Sajátosan paradox helyzet alakult ki Franciaországban, ahol a férfiak és nők együtt vettek részt a forradalom eseményeiben. Együtt harcoltak az utcákon, együtt vitatták meg a társadalmi élet és a politika kérdéseit a szalonokban, és irodalmi körökben. Ez a tény azonban nem változtatott azon, hogy az uralkodóvá lett a felfogás, miszerint a nő és a férfi testi-lelki különbözősége indokolja helyük és szerepük különbözőségét a társadalomban. A férfiak gondolataikat megosztották a nőkkel, a közéletben, a nyilvánosság előtt betöltött pozíciójukat viszont féltékenyen őrizték (Godineau, 1996, 328).

Az ész hatalmát fennen hangoztató francia felvilágosodás egyik furcsa ellentmondása, hogy közfelfogásban a nő egyre inkább úgy jelent meg, mint egy túlérzékeny, betegségre teremtmény. E mentalitás meggyökerezéséhez a filozófusok jelentős része – például Diderot és Rousseau – is hozzájárult.

A felvilágosodás egyik alapelve volt a meggyőződés az emberi nem kiteljesedésre való képességéről. E kibontakozás hajtóereje az ész, ez viszi előre az emberi társadalmat. Ez a fejlődés viszont csak a férfitársadalom esetében igaz – vélik a felvilágosodás filozófusai –, a nőkre nem vonatkozik. A női természet éppen biológiai-fiziológiai meghatározottsága miatt statikus, és az is marad. Alapvető kötelességei és társadalmi szerepei ugyanazok voltak és maradnak évezredeken keresztül.

A női természet másságáról alkotott felfogás egy idő után megdöbbentő szélsőségek felé mozdult el. A különbözőség iránti elnéző – vagy inkább lenéző – attitűd a férfitársadalom közgondolkodásában hamarosan gyanakvássá és félelemmé alakult. A nő így nemsokára potenciális ellenséggé lett. Veszélyes teremtménnyé, aki „határtalan szexualitása” (Rousseau) révén hatalmába keríti, befolyásolja a férfit, míg végül a halálba kergeti. Még szerencse, hogy a természet mindezekkel együtt a nőket szerénységgel és szégyenérzettel ruházta fel, ezek csillapítják kielégíthetetlen vágyait. Egyes értelmezések szerint viszont ez a visszafogottságot és szégyenérzetet éppen a korszak férfi írói tulajdonították a női nemnek azért, hogy önmagukat megnyugtassák, mélyről fakadó félelmüket – ha csak átmenetileg is – elaltassák.      A férfiak nőktől való atavisztikus félelme különösen jól érzékelhető a populáris irodalomban, például a „ponyván árult” regényekben. A francia „Kék Könyvtár” (Bibliothèque Bleue) egyes darabjaiban – amely elnevezését borítójának színéről kapta – a női szereplők gyakran jelennek meg tékozló, alattomos, kegyetlen, indulatos és uralomra törő teremtményként. A nő végső soron így a földi szépség álcájában megjelenő gonosz, aki „halálos ölelésével” a végromlást hozza a férfi, sőt az egész világ számára. (Godineau, 1996, 328.)