3.3. A nemesi származású lányok nevelése
A nőnevelés témájával foglalkozó középkori szerzők többsége általában támogatta, hogy a nemesi származású nők bizonyos fokú oktatásban részesüljenek. Egyesek közülük úgy vélték, elég a lányokat az olvasásra megtanítani ahhoz, hogy a hit alapvető tanaival megismerkedhessenek és a lelki épülést szolgáló vallásos tárgyú műveket olvasgathassák. Kevesen voltak olyanok, mint Durand de Champagne, Navarre-i Johanna, IV. Fülöp feleségének gyóntatója, aki kijelentette, hogy a nemes nők magasabb szintű oktatása szükséges, mivel az „felemel, vigasztal és az öröm forrása.” A nők nevelésének esküdt ellensége volt például Novarre-i Fülöp, aki a szűzies erények megőrzése érdekében tiltotta a nők elemi oktatását is. Szerinte az olvasó nő leveleket kaphat szeretőitől, ha pedig írni is tud, akkor válaszolhat is rájuk, szégyent hozva ezzel családjára.
A nemesi származású nők tanítását az is indokolta, hogy felkészülhessenek bizonyos rájuk váró szerepek betöltésére. Az írás-olvasás készségének elsajátítása például azért lehetett később hasznos, mert így szükség esetén megfelelően tudják intézni az irányításuk alá kerülő hűbérbirtok ügyeit.
Az élet megkövetelte, hogy az előkelő származású leánykák tanulmányai ne korlátozódjanak az írás-olvasásra: egy sor gyakorlati készségre is szert kellett tenniük. Rájuk várt ugyanis a feudális udvarház, a gazdaság vezetésének feladata. A nem ritkán már 12 esztendős korukban férjhez adott nemesi leányoknak erre is fel kellett készülniük. A gazdaság vezetése ugyanis a középkorban általában a nemesasszony feladata volt, míg férje a katonáival, fegyvereivel és lovaival bíbelődött. A vár úrnőjének munkája nem volt könnyű, a tipikus középkori háztartásba ugyanis többnyire több tucat, gyakran akár száz ember is beletartozhatott. Rokonok, szolgálók, védencek, papok – mindannyit etetni és öltöztetni kellett, ez volt a feudális várúrnő kötelessége.
A hűbéri kor nemesi udvarháza vagy a lovagvár általában önellátó gazdaság volt: mindent maguknak kellett előállítaniuk, amire szükség volt. A nemesasszonynak tehát a gazdálkodással, a pénzügyekkel kapcsolatos praktikus ismeretekre kellett szert tennie. Megfontoltnak, bölcsnek, törvénytudónak kellett lennie, hiszen férje távollétében ő töltötte be a döntőbíró szerepét is. Valamelyest a harcászathoz is értenie kellett, hogy egy váratlan támadás esetén irányítani tudja a vár védelmét. A betegápolás, az orvoslás is a feladatai közé tartozott.
Mindezeken túl énekelni, táncolni, franciául beszélgetni tanultak, hogy majdani életükben ezzel is fényt vigyenek a hétköznapok egyhangúságába, s vendégjáráskor, ünnepnapokon úgy tudjanak viselkedni, ahogyan azt illem szabályai megkövetelték tőlük.
Figyelemre méltó, hogy a nemesi származású nők egyéb teendőik mellett mégis jócskán szakítottak időt olvasásra, művelődésre. Egyes szerzők véleménye szerint egészen a 13. századig több nő, mint férfi szentelte idejét imádságoskönyvek és különféle lovagi történetek olvasására. Mindazonáltal a nők számára korábban nyitott magasabb szintű tudáshoz vezető művelődési lehetőségek a 13. századtól kezdve fokozatosan beszűkültek. A helyzet romlása paradox módon az egyetemek megalakításával párhuzamosan ment végbe. Az egyetemi tanulmányokba való bekapcsolódás ugyanis már bizonyos szervezett, sőt intézményesült előzetes oktatásban való részvételt igényelt. Az ilyen magasabb műveltséget nyújtó, latin nyelven oktató középfokú iskolákba azonban többnyire csak a fiúk járhattak. A lányok oktatása a nem intézményesült nevelés keretei között maradt meg, és alapjában véve a házias erények kialakítására, a szövésre, fonásra és más, a „női nemhez illő” gyakorlati tevékenységformák tanítására korlátozódott.
Az egyetemeken oktatott – és nők számára tilalmas – szaktudományok helyett a szebbik nem számára a szépirodalom nyújthatott bizonyos fokú kárpótlást. Például Dante olvasóinak körébe szép számmal tartoztak nemesi származású asszonyok. A literatúra iránt fogékony nők a későbbi korokban is gyakran pártfogoltak írókat és költőket: trubadúrokat, Minnesängereket éppúgy, mint a moralizáló, tanító célzatú művek vagy a lelki épülést szolgáló egyházi kegyes irodalom művelőit. Az írókat, költőket patronáló nemes nők a virágzó középkor évszázadaiban egy olyan gyakorlatot alakítottak ki, amely majd a 18-19. század nagyvilági hölgyeinek irodalmi szalonjaiban teljesedik meg. A művelt felsőbb osztálybeli nők ilyen irányú kultúra-támogató tevékenysége egyfajta kárpótlásként is értelmezhető, amelyet a szabadságuktól való megfosztottság egyfajta „ellentételezéseként” engedhettek meg maguknak cserébe.
7. „A női életkorok lépcsője”