7.3. Poullain de la Barre radikális nőnevelési programja
Anna Maria Schurmann azok közé a kevesek közé tartozott, akiket női mivoltuk ellenére saját koruk közvéleménye is a legnagyobb tudósok között tartott nyilván. Mindazonáltal továbbra is tartotta magát az a nézet, hogy a tudás egy bizonyos szinten felül kárára van az asszonyoknak és a társadalomnak egyaránt. A tanult férfiak elitje gyanakvással tekintett a női vetélytársakra, a tudós nőkre és a tudományokat pártoló nagyvilági dámára egyaránt. Ez utóbbiak szalonjaikat megnyitották az érdeklődők előtt, és lehetőséget teremtettek művészeti, filozófiai és tudományos kérdések megvitatására.
Az évezredes múltra visszatekintő tradicionális nőgyűlöletből fakadó kirohanások pamfletek, színművek és egyéb írások formáját öltve továbbra is rendszeresen felbukkantak. Ezt a mentalitást tükrözte egyebek között Molière egyik vígjátéka, „A tudós nők” (Les femmes savantes, 1672) is, amelyben a vitriolos tollú szerző nem annyira a tudós, inkább a tudós szerepében tetszelgő, tudálékos „kékharisnyákat” tette maró gúny céltáblájává. A sikeres darab azonban így is kapóra jött azoknak, akik heves ellenérzéssel figyeltek minden a női nem magasabb színvonalú képzésére irányuló törekvést.
A nők védelmében alkalmanként a férfiak is tollat ragadtak. A két nem természetes egyenlőségét hirdetők csekély létszámú táborából kimagaslik egy francia teológus, François Poullain de la Barre (1647-1723) alakja, aki saját korát jócskán megelőzve fogalmazta meg radikális nézeteit.
A nők védelmében írt első könyvét („A két nem egyenlősége”, „De l’Égalité des deux Sexes”), egy évvel az ominózus Molière-vígjáték bemutatója után, 1673-ban jelentette meg – egyelőre név nélkül. Már ebből a műből is kitűnik a szerző következetes feminizmusa, amelynek végkövetkeztetései mára sem veszítettek érvényességükből. Mert sem elődei, sem pedig kortársai nem merték a nő és a férfi természettől adott egyenlőségét ilyen nyíltan megfogalmazni. Senki nem írt még ilyen kendőzetlenül addig arról, hogy a lányok számára nem létezhet tiltott tudomány vagy bármiféle meg nem engedett stúdium, mint ahogyan nem lehetne olyan hivatás sem, amelyet ne gyakorolhatnának nők. A karteziánus filozófia alapjain állva Poullain elválasztja egymástól a szellemet és a testet, és ennek megfelelően állítja, hogy a férfi és nő testi konstitúciója közötti különbség nem okoz különbséget a két nem értelmi képességei között. – írja[1], illetve ebből következően állítja, hogy „az értelem nem csak az egyik nem előjoga”, és azzal érvel, hogy még az alsóbb társadalmi osztályokból származó nők körében is tapasztalt olyan természetes logikát és egészséges értelemet, amilyet a – tudatlanságukat szakkifejezések tömegével álcázó – teológusok és filozófusok körében ritkán talál az ember.
Poullain második könyvét már saját neve alatt jelentette meg, és ebben a műben ismeri el korábbi műve szerzőségét is. A nőnevelésről írt műben („De l’Education des Dames, 1674) rámutat a legkülönbözőbb történelmi korokban megfogalmazódó nőellenes kirohanások abszurditására. Egyfelől csodálkozik azon, hogy olyan kiváló elmék sem tartották magukat távol a mizogin szemléletmódtól, mint például Szókratész, Platón, Arisztotelész vagy Cato, másfelől pedig szomorúságát fejezi ki afelett, hogy a későbbi szerzők ezeket a szöveghelyeket hivatkozási alapnak tekintették.
Hevesen vitatkozik azzal a korabeli felfogással, miszerint a nők természetes létállapota a férfiaktól való függőség, alávetettség: „Az alárendeltség és a szolgaság a sérti természet törvényét, amely szerint minden ember egyenlő” (Idézi: Hierdies, 1999, 151.) Biológiai-anatómiai érvet is felsorakoztat a két nem teljes egyenlőségének illusztrálására: A női agyvelő felépítése megegyezik a férfiakéval, ezért ugyanolyan színvonalú gondolkodásra képesek, mint a férfiak. A női test sem tökéletlenebb a férfi testénél – száll szembe Poullain a gyakran hangoztatott korabeli felfogással: „Mindkét nem egyenlőnek teremtetett, és természeti állapotában megőrzi egyenlőségét”. (Idézi: Hierdies, 1999. 152.) Az emberiség boldogulását a megismerés folyamata, a tudás megszerzése segíti elő, éppen ezért a nőknek egyenlő művelődési lehetőséget kell biztosítani minden téren. A nők élénk képzelőereje és a szellemi élet iránti nyitottsága pedig éppenséggel kiválóan alkalmassá teszi őket a legkülönbözőbb tudományok művelésére.
Itt már a nők magasabb képzéséhez szükségesnek ítélt legfontosabb stúdiumokat is felsorolja: a lányoknak mindenek előtt geometriát tanítana (mivel a mértani alakzatok vizsgálata felszabadít az emberi előítéletek és tekintélyelvűség uralma alól), ezután következne a grammatika, logika, a filozófia (mindenek előtt Descartes tanai), a fizika, az embertan és a lélektan (az emberi szellemről és szenvedélyekről szóló korabeli karteziánus művek alapján). Ezt követnék a jogi ismeretek és néhány retorikai mű elemzése. A korabeli nőnevelés átlagos színvonalát messze felülmúló program ez, amelynek néhány elemét még a fiúiskolákban is hiába keresték volna Poullain kortársai. De még a modern tartalmú tantárgyaknál is fontosabb az a módszer, amelyet a műveltség megszerzésére törekvő nőknek ajánl: Figyeljenek meg mindent saját érzékszerveikre támaszkodva, ne higgyenek az életidegen könyveknek! Kutassanak, vonjanak le következtetéseket saját maguk a saját tapasztalataikból! „Mérlegeljék azt, ami történt, ami történik, és ami az önök megítélése szerint történni fog!” (Idézi: Hierdies, 1999, 160.) Látható, hogy a francia feminista szerző a korabeli legmodernebb filozófiai irányzat, a Descartes-i ismeretelmélet metodikáját javasolja követendő módszerként a tanulmányokat folytató leányoknak.
Poullain nőneveléssel foglalkozó művei felkavarták a korabeli közvéleményt. A heves támadások nem sokáig várattak magukra. Egy évvel az első könyv megjelenése után, 1674-ben publikálta elleniratát Antoine Courtin „A irigység értekezése” („Traité de la Jalousie”) címmel. Gondolatmenete szerint az asszonyok fizikailag gyengébbek, gyakrabban betegszenek meg, mint a férfiak. Ez a testi adottságuk kihat a lélek működésére is: „ahogyan a nő teste gyönge, éppúgy erőtlen a szelleme is”. (Idézi: Hierdies, 1999, 152.) Társadalmi alárendelt szerepüket ez indokolja. Courtin vitatja Poullain egalitariánus felfogását, amikor azt hangoztatja, hogy ez az alárendeltség nem a társadalmi együttélés konvenciójából fakad, hanem a női nem belső természetéből adódik. Úgy véli, hogy Isten akaratából a nő számára természetes, hogy férjének alávetett életet él. Önmagában nem állhat a társadalomban, nőisége csak asszony mivoltában teljesedhet ki.
Poullain egyenlőségről vallott nézetei és radikális nőnevelési programja vízbe dobott kődaraboz hasonlóan váltotta ki a tradicionális nőképhez ragaszkodó kortársainak tiltakozó reakcióit. Nem csoda, ha a történészek egy része a francia forradalom egyik szellemi előkészítőjét is látja a női emancipációnak ebben a korát messze meghaladó képviselőjében. Az is jellemző, hogy a szerző és művei később feledésbe merültek. A nőneveléssel kapcsolatos gondolatai így nem váltak a leányneveléssel kapcsolatos közgondolkodás szerves részévé. Nem úgy, mint a fentebb már bemutatott Fénelon-műben szereplő tézis, amely a nőket lekicsinylően címkézi, degradálja és kordák közé szorítja, és amelynek hatósugara térben és időben szinte korlátlannak bizonyult: „A nőknek gyengébb és nyugtalanabb elméjük van, mint a férfiaknak; éppen ezért nem helyes dolog olyan tanulmányokra fogni őket; melyek megzavarhatják.” (Fénelon, 1936, 7.)