8.4.2. A nők művelődése és irodalmi tevékenysége

A nők számára a 18. század Magyarországon kevés lehetőséget kínálkozott a tanulásra, művelődésre. A leányok számára szervezett intézményes nevelést-oktatást elsősorban a női tanítórendek nyújtottak.

Az angolkisasszonyokat Pázmány Péter hívta Magyarországra, első leánynevelő intézetük 1627-ben nyílt meg Pozsonyban. Budán 1770-ben létesítettek bentlakásos lánynevelő intézetet és egy hozzá csatolt nyilvános iskolát, amely nagy népszerűségnek örvendett a korabeli polgárok körében. A zárda bentlakó növendékeit az apácák írásra, olvasásra, német és francia nyelvre, kézimunkára és rajzra oktatták, de táncolni és zenélni is tanultak külön mesterektől. Az oktatás nyelve német volt – úgy, mint korabeli magyar leánynevelő intézetek többségében. Az angolkisasszonyok tanítórendjét Mária Terézia lelkesen támogatta, gondoskodott az egymás után alapított új intézetek anyagi hátteréről.

Az orsolyiták szintén Pozsonyban alapították első magyarországi iskolájukat 1676-ban. Az uralkodónő őket is segítette, alapítványokat létesített a vagyontalan rend számára. Rendházaikat egymás után nyitották meg Nagyszombatban, Kassán, Nagyváradon, Sopronban, Győrben és Varasdon. De a leghíresebb a pozsonyi zárda volt, ahová az egész országból küldték leányaikat a korabeli a szülők (Bobula, 1933, 122-123).

Az intézményes nőnevelés mindezekkel a jelentős kezdeményezésekkel együtt is meglehetősen fejletlen volt a 18. század Magyarországán. A leányiskolák csekély számának hátterében nyilvánvalóan a korszak mentalitása állt: az a felfogás, mely szerint a nők tudatlansága nem baj, sőt erény. Biró Márton még 1812-ben is ekként vélekedik a nők erényeiről: „Három jó az asszonynak, ami jó a férfiaknak: a félénkség, az együgyűség és a szűkkezűség. A félénkség épségüket, az együgyűség nyugalmukat, a szűkkezűség vagyonukat őrzi.” (Biró, 1812, 25. Idézi: Borbula, 1933, 109.)          

* * *

Jellemző, hogy a század vége felé kibontakozó magyar nyelvű női irodalom első művelői szinte teljesen autodidakta eszközökkel tettek szert műveltségükre. Molnár Borbála (1760-1825), a korabeli női írók első jeles képviselője már tizenhét éves, amikor titokban megtanul írni. (Apja ugyanis csak olvasni tanította meg, nehogy írástudását szerelmes levelek írására használja fel…) 

Molnár Borbála ennek ellenére megtanul írni s nem is akárhogyan: versei igen nagy népszerűséget hoztak számára az egyre gyarapodó magyarországi olvasóközönség – s nem utolsósorban a női olvasók – körében.^[1] A századvég jelentős változása volt a magyar kulturális élet terén az is, hogy megjelentek azok a női írók, akiknek első jeles képviselője éppen Molnár Borbála volt. Hasonló folyamat zajlott le nálunk is, mint a korabeli német nyelvterületeken, beléptek az irodalmi életbe az első női írók, mint például Marianne Ehrmann és Amalia Holst vagy az irodalomtörténészek körében Molnár Borbála szellemi rokonaként emlegetett Anna Louisa Karschin (1722-1791). (Ez utóbbi egy falusi kocsmáros lánya, akit egy pásztorfiú tanított meg olvasni.  Verseinek elismeréseként a porosz király kihallgatásra hívatta magához, és egy házat építtetett neki Berlinben.).

Ugyanakkor az is látható, hogy Molnár Borbála műveinek szakmai körökben való fogadtatása korántsem volt egyértelmű a kortársak részéről. Kazinczy Ferenc és Fáy András például távolságtartó kritikával illették a költőnőnek a vereses levelezés iránti vonzalmát. A verseiről alkotott néha meglehetősen fanyalgó értékítéletek ellenére a költőnő fényes karrierje tény. A szép irodalmi sikereket egyebek közt az általa közkedvelt műfajnak, a költőtársaihoz versformában írt levelezésnek köszönhette, azoknak a leveleknek, amelyeket azután közzé is tett egy gyűjteményes kötetében. ^[2]

A korabeli nőkép rekonstruálása, és a női művelődés körülményeinek felderítése szempontjából e kiterjedt levelezésből három csokrot célszerű kiemelni és röviden megszemlélni. (lásd erről bővebben: Hász-Fehér, 1996)

Az egyik fontos levelező partner Csizi István (1718-1805) költő volt. Levélváltásuk hangneme, a leveleikben felbukkanó témák tartalmának változása jól tükrözi az egyensúlyteremtésnek azt a próbálgatását, ahogyan abban a korban egy művelt nő és férfi lépésről lépésre haladt előre egymás megismerésében, miközben leveleikben a semleges és az intimitás határát súroló témák váltogatták egymást. (A jelentős korkülönbség ellenére ugyanis az idős költő közeledni próbált a harmincas éveinek elején járó özvegyasszonyhoz, aki azonban ezt a kísérletet udvarias, de határozott hangnemben utasította vissza.)  

Molnár Borbála másik meghatározó jelentőségű társa a levelezésben Gvadányi József (1725-1801) költő. Vele sikerült kialakítani a levélváltásnak azt a „középúton járó”, udvarias, de olykor humorosan évődő hangnemét, ami egy nő és egy férfi irodalmi levelezésének savát-borsát adja. Ahogyan Molnár Borbála monográfusa fogalmaz: „Ez levelezés valóban „az első megvalósulása egy olyan nyilvános, nem udvarló társalgási stílusnak, amely az adott magyarországi körülményeket – műveltségi szintet, ízlésvilágot, verselési szokásokat, vidéki életmódot – tekintve, férfi és nő között egyedül lehetséges.” (Hász-Fehér, 1996, kiemelés: PB.) Molnár Borbála költői kvalitásait és szokatlanul elmélyült és kiterjedt műveltségét mindkét férfi levelezőtársa nagyra tartotta. Egyszersmind szívesen népszerűsítették női pályatársukat az olvasóközönség és a szakma kegyeibe ajánlva költészetét. Mindazonáltal az is látható, hogy képességeit a férfiköltőkhöz hasonlítva egyfajta kuriózumként csodálják őt. Csizi például ezekkel a szavakkal hívja fel a figyelmet a tehetségesen verselő asszonyra: „eggy ő azon szépek közzül, a kik érzékeny hajladóságoktól fel-hevíttetvén, olly igazságosan képzelik a dolgokat, valamint a józan okosság által a férfiak...” (Idézi: Hász-Fehér, 1996.)

Molnár Borbála irodalmi levelezéseinek partnerei között különleges szerepet tölt be Ujfalvy Krisztina (1761-1818) kolozsvári költőnő.^[3] Kettejük levélváltásából kétféle korabeli nőkép-női szerep értelmezés rekonstruálható. A diskurzus kialakításában Ujfalvy Krisztina a kezdeményező fél. Azért keresi fel levelével Molnár Borbálát, hogy cáfolja annak egyik kijelentését, amelyben a női levelezőtársak hiányával magyarázta azt, hogy férfi írókkal folytat „Correspondentiát”. A kolozsvári írónőt az is zavarja, hogy Molnár Borbála levelezéseiben inkább a férfi írótársak normáit, értékeit veszi át, mintha „egyenlő” neműekkel társalogna. Ujfalvy Krisztina ennél önállóbb szerepkört tart kívánatosnak a női nem számára. Nem elégszik meg a korabeli társadalmi elvárás beteljesítésével: a hétköznapi életben szorgalmas és emellett jámbor vallásosságával gyermekeinek mintát adó édesanya és gazdasszony szerepének megvalósításával. Felkínálja Molnár Borbála számára barátságát ahhoz, hogy ketten együtt alakítsanak ki a tradicionális nőszereppel szemben egy, a női lélek és intellektus sajátosságait jobban kidomborító merészebb társalgási stílust. (Hász-Fehér, 1996.)

Ujfalvy Krisztina a nőnevelés időszerű kérdéseivel kapcsolatosan is kifejti gondolatait. Német mintára^[4] javasolja a nők számára olvasókörök megszervezését és házikönyvtárak felállítását.^[5] A erények gyarapítását elősegítő moralizáló írások mellett nem tartja károsnak a regények a olvasását sem. Pedig a „románokban” terjedő szentimentalizmus érzelmeket felkorbácsoló hatásával szemben sok purifikátor^[6] felemelte a szavát. Ujfalvy Krisztina tehát nem akarja eltiltani a nőket a divatos regényektől, de azt fontosnak tartja, hogy előre készítsék fel a lányokat az irodalmi érték felismerésére és az értéktelentől való elkülönítésére: „...ne szakasszuk el a Sz. Könyvektől a Világi Historiákat, s szerelmes Románokat: mert éggyüt jó, mint az utozás a jó uttal s szép idővel...eggyütt minden Könyvek olvasása sem káros, söt hasznos, de ugy, hogy elébb készittessék ki a Lélek a gyöngynek a gaz közül való kiválogatására..." (Idézi (Hász-Fehér, 1996)

Molnár Borbála és Ujfalvy Krisztina tehát két különböző női szerepfelfogást képviselt és népszerűsített a 18. század végének Magyarországán. Az egyik nőideál a pietista vallásosságában buzgó, de emellett művelt háziasszonyé volt, aki szabadidejében irodalmi levelezést folytat, de a számára tradicionálisan adott családi élettér keretei közül egy pillanatra sem akar kilépni. A másik pedig egy inkább lázadó, önállósodásra vágyó nő képe, aki le akarja rázni a történetileg megkövült korlátok nagy részét, és szabad művelődés révén kívánja kibontakoztatni képességeit, intellektusát. Mindazonáltal látható, hogy még Ujfalvy Krisztina is csak mérsékelt reformokat remélt, talán azért, mert számolt a korabeli magyarországi realitásokkal. Így nem szállt síkra a nőknek a közszférához való teljes jogú hozzáféréséért, a nyilvános közhivatalok nők által való betöltéséért – annak ellenére, hogy őt magát községe jegyzővé választotta.