3.4. Leánynevelés a városokban

A 12-13. században kialakuló és megerősödő középkori városokban már létrejöttek olyan világi iskolák, ahol a lányok is részesülhettek elemi képzésben. A flandriai városok kereskedői már egyre határozottabban igényelték, hogy gyermekeiket (közöttük a lányokat is) írni, olvasni, számolni taníttassák. Így szükségessé vált anyanyelven oktató, városi fenntartású világi iskolák létesítése az egyházi fennhatóság alatt álló, s alapvetően latin nyelvű képzést nyújtó plébániai iskolák mellett. 

A lányok intézményes oktatása azonban csupán a vagyonosabb polgárok gyermekeire (esetleg a kézművesek vagy kiskereskedők leányaira) korlátozódott. Az alacsonyabb osztálybeli lányok és fiúk számára nem volt elérhető ez a privilégium. Az iskolákban gyakran előfordult, hogy együtt tanították mindkét nembeli gyermekeket, de arra is volt példa, hogy a leányokkal az iskolamester felesége foglalkozott, míg férje a fiúkat tanította. Az együtt tanítás a középkorban nem pedagógiai célból szervezett „koedukáció” volt – mint majd a huszadik században –, hanem szükségből adódó kényszer. Párizsban „kisiskoláknak” nevezték a lányokat és fiúkat vegyesen tanító, anyanyelvű oktatást nyújtó intézményeket. A fennmaradt források szerint 1357-ben bocsátottak ki ugyanitt először rendeletet, amely kimondja, hogy a nemeket elkülönítve kell tanítani. A párizsi adófizetők 13. század végéről származó jegyzékei már tanítónőket is említenek, akiknek száma 20 körül mozgott.

8. Fiúk és lányok az iskolában. Luther egyik röpiratának címlapja. Ifj. Hans Holbein metszete

A városi polgárcsaládokból származó leányok férjhezmenetelük után már az alapvető ismereteknek, az írás-olvasás-számolás készségének is jó hasznát vették. Ha például kereskedők vették el őket feleségül, akkor gyakran kellett helyettesíteniük az üzletben gyakran úton levő férjüket. Az is előfordult, hogy a hazaküldött árut nekik kellett értékesíteniük vagy új rendelést feladniuk. Sokszor jártak el férjük nevében különféle hivatalos ügyekben.

A hatodik-hetedik életévvel kezdődő elemi iskolai oktatás fiúk esetében általában 13-14 éves korban fejeződött be, de a lányokat többnyire csak 10 esztendős korukig taníttatták. Az elemi készségek tanulásában való előrehaladást a szülők figyelemmel kísérték. Különösen az édesanyák segítettek sokat lányaiknak és fiaiknak az olvasás és az írás elsajátításában. A fogalmazáskészség fejlesztésének közkedvelt eszköze volt a levelek íratása. Több olyan levél maradt fenn, amelyeket gyermekek írtak távol levő apjuknak. Szövegükből többnyire az édesanya kifejezésmódjára, stílusra ismerhetünk, s olyanok is akadtak, amelyeket már a segítőkész anyák fejeztek be.   

A lányok oktatása nem minden városban fejeződött be az elemi szintű képzéssel.   Brüsszelben például az 1320-ban kiadott iskolaszabályzat lehetővé tette a szülőknek, hogy fiaikkal együtt leányaikat is magasabb szintű, latin tannyelvű képzésben részesíthessék. A lányok oktatásával foglalkozó tanítónőkkel szemben már a középkorban is megfogalmaztak bizonyos követelményeket. Az 1491-es bambergi iskolaszabályzat az alkalmazás előfeltételeként szabta meg az írás-olvasás-éneklés képességét, a vallási tanok ismeretét és az erkölcsös életmódot.

* * * 

A kézműves céhek egy része nyitva állt a nők előtt is, de a céhtagok leányai előnyt élveztek. Augsburgban már 1276-ban törvény engedte meg, hogy a lányok éppúgy, mint a fiúk kézműves mesterséget tanuljanak. Egy 14. századból származó londoni felhívás szerint mindkét nembeli fiatalokat kerestek felvételre a céhekbe. 

A tradíciók szerint a céhes képzés menetének elméletben a lányoknál is hasonlóan kellett volna alakulnia, mint a fiúknál, akik kamaszkorukban tanoncnak álltak, mintegy tíz évvel később segéd vált belőlük, ezután vándorútra keltek, külhoni mestereknél tanultak, majd hazatérésük után letelepedtek és megnyitották saját üzletüket. Ez a tanulási folyamat viszont feltételezte a szabad vándorláshoz való jogot, ami a nők esetében nem volt magától értetődő. A céhekben dolgozó kézművesnők szabadságát a házasság, a gyermekszülés és -nevelés is korlátozta. Így a női kézműves képzés gyakorlata többnyire eltért a férfiakétól.

Ennek oka az volt, hogy a nők iparűzésének engedélyezése vagy tiltása országonként változó képet mutatott. Angliában – a mester feleségét vagy háznépét kivéve – nem engedték a nőket a céhekben dolgozni. Francia földön ezzel szemben voltak olyan szakmák, amelyeket nők is űzhettek. Ilyen volt például a gyapjú, kender és len feldolgozásának bizonyos fázisai, vagy az aranyművesség egyes részterületei (pl. az aranyfólia készítése). Léteztek kifejezetten női mesterségek is, mint például a selyemfeldolgozás, a kendőkészítés, a táska- és kalapkészítés. Párizsban a nők bizonyos szakmákat egyedül – férjük felügyelete nélkül – is gyakorolhattak, önálló, díjat fizető céhtaggá, sőt mesterré válhattak, női céheket alapíthattak (Uitz, 2003, 49-53).

Az európai városok többségére jellemző gyakorlat mégis az volt, hogy a nők csak bedolgozó családtagként vehették ki részüket – apjuk vagy férjük irányítása alatt – a kézműves műhely munkájából. Ha egy mesternek leánya volt, őt leggyakrabban egy másik mester fiához adták hozzá – így a fiatalasszony tovább dolgozhatott az adott céhben. Ebben az esetben az ifjúnak többnyire elengedték a céhbe való felvételkor fizetendő belépési díjat. Ha egy mesterség fejlődése egy adott régióban stagnált, akkor a fiatal legény általában csak úgy teremthette meg saját egzisztenciáját, hogy feleségül vette egy céhtag leányát vagy özvegyét. Így a céh nőtagjai – főleg ha kellő gyakorlattal rendelkeztek az adott mesterség művelésében – igen kelendőek voltak a házasuló iparos férfiak körében (Wiesner-Hanks, 1999, 95).

A nők mesterségre való felkészítésnek tartalma a céhben betöltött szerepüknek megfelelően tehát országonként és városonként eltérő képet mutatott. A lényege azonban azonos volt: hosszú, fáradságos tanulási folyamán sajátították el a mesterség műveléséhez szükséges gyakorlati ismereteket és készségeket.

A céhes női munkával kapcsolatosan ez a gyakorlat volt általános a középkor végéig. A 16. századtól kezdve azonban új helyzet állt elő: egyre több városban korlátozták a céhek vezetői a leányok és asszonyok munkavégzését. Leggyakrabban a házon kívüli iparos tevékenységet tiltották meg nekik. A nők munkavégzésének köre ennek következtében a 16-17. századtól kezdve egyre inkább a ház körül végzendő teendőkre szűkült.

* * * 

A tehetős polgárok leányai a középkorban többnyire a zárdák iskoláiban tanultak, még akkor is, ha nem akartak belépni a rendbe. Az itáliai városokban széles körben elterjedtek az ilyen zárdaiskolák. Az is előfordult, hogy a gazdag családból származó lányt férfi vagy női házitanító oktatta. A zárdákban folyó oktatás és a magánnevelő által nyújtott képzés természetesen nem szükségszerűen korlátozódott az elemi szintre. A leányok java része – mint például a tudós Heloïse, Peter Abélard (1079-1142) híres francia teológus tanítványa, majd titkolt felesége – csak így tehetett szert magasabb színvonalú képzettségre. 

Felsőbb polgári körökben a nők gyakran maguk is birtokoltak könyveket. Ez azonban még nem jelenti feltétlenül azt, hogy olvasták is azokat. A könyv ugyanis értékes vagyontárgynak számított, amelyeket a polgárok tételesen felsoroltak végrendeletükben.

A középkori egyetemek kapui – mint már láttuk – zárva maradtak a nők előtt. A férfihallgatók jelentékeny hányada a városi polgárok és kisnemesek köréből verbuválódott, ezért a férfiak és nők közötti iskolázottság szintkülönbsége rohamosan nőtt.

A leánygyermekek rendszeres iskolai oktatása a középkorban is – éppúgy, mint a történelem más korszakaiban – voltaképpen csak kiegészítésként szolgált. A társadalomba való beillesztés, a szocializáció elsődleges célja a tradicionális háziasszonyi és édesanyai szerepre való felkészítés maradt évezredeken keresztül.

9. Cipészműhely. 16. század második fele

Az alacsonyabb sorból származó nők a középkortól kezdve a városi munkaerő igen jelentős részét képezték, a termelésben és a kereskedelemben helyenként nagyobb szerephez jutottak, mint a férfiak.  

* * *

A késő középkorban igen sok nő élt a városokban, egyes történészek véleménye szerint számuk meghaladta a férfiakét.^[1] Közöttük kisnemesek feleségei, polgárasszonyok, vidékről beköltöző parasztlányok, akik szolgálónak álltak vagy céhekbe kerültek.

Különleges helyzetben voltak a városi nők között a beginák, akik az 1200-as évek elején bukkant fel Belgiumban, de tagjai hamarosan megjelentek a holland, francia és német városokban is.  Ez a népi jámbor hitélet gyökereire visszavezethető női vallásos mozgalom elsősorban azért keletkezett, mert a korabeli szerzetesrendek nem vették fel tagjaik közé a nyomorúságos anyagi körülmények között élő nőket. A beginák tehát nem tettek szerzetes fogadalmat, többnyire városi közösségekben (ún. „begina udvarokban” „begina házakban”^[2]) vagy önállóan éltek. A vallásos önvizsgálat és kontempláció mellett kemény munkát végeztek: többnyire varrásból, csipkeverésből és egyéb kézimunkák készítéséből tartották el magukat. Céljuk az egyszerű, vallásos kegyesség alapjain nyugvó hétköznapi élet feltételeinek megteremtése volt. Szívesen segítettek bajba került nőtársaikon, jótékony cselekedeteik közismertté váltak az idők folyamán. Betegápolással is foglakoztak. Segítőkészségük hamarosan rendszeressé váló leánynevelő tevékenységben is testet öltött: egyes városokban elemi oktatást is végeztek. Ennek tartalma a vallásos ismeretekre, a kézimunkára és az írás-olvasás tanítására terjedt ki. 

A begina-mozgalom elterjedése jelentősen változtatott a középkori nők megítélésén. Az önfenntartásért vívott küzdelmük mellett vallásos jámborságukból fakadó jótékonykodásuk hozzájárult ahhoz, hogy hamarosan kiérdemelték kortársaik megbecsülését. Leánynevelő munkájukkal pedig az évszázadokkal később kialakuló női tanítórendek tagjainak is példát mutattak.