9.1.1. A filantropisták: Basedow, Campe, Rudolphi
Köztudomású, hogy a német filantropista mozgalom Rousseau és Locke pedagógiának hatása alatt formálódott. Ennek ellenére a francia filozófus felfogását a gyermek öntörvényű, természetes fejlődéséről csak korlátozott mértékben fogadták el. Nagyobb súlyt fektettek a nevelés társadalmi beágyazottságára és személyes nevelői hatására. A nevelő feladata a „társadalmasítás”, tehát a gyermek felkészítése arra a társadalmi státusra és szerepre, amelybe születésétől fogva tartozik. E nevelés eszménye a hétköznapi hivatásvégzés terén jeleskedő polgár, aki olyan puritán erényekkel rendelkezik, mint például a kötelességtudat, a pontosság, megbízhatóság, az önfegyelem és a mértékletesség.
A filantropisták első jeles képviselője és szellemi vezetője Johann Bernhardt Basedow (1723–1790) volt, aki 1774-ben Dessauban nyitotta meg bentlakásos nevelőintézetét, a „Filantropinum”-ot, amelyet hamarosan több hasonló követett. A filantropinumokban folyó nevelés-oktatást az életközelség, a gyakorlatiasság és a módszertani megújulásra való törekvés jellemezte. Az akkoriban még általánosnak mondható magoltató tanítást és a testi fenyítéket mellőzték, helyettük a szemléltetésen alapuló, megértésre támaszkodó tanulást, és a gyerekek becsvágyát felébresztő jutalmazást és büntetést alkalmazták. (Egyes büntetési módszereik a mai szemlélő számára antihumánusnak tűnnek, mint például a megbélyegző, dehonesztáló tartalmú táblácskák, kitűzők viseltetése a rossz magaviseletű tanulókkal.) Nagy fontosságot tulajdonítottak viszont a testi nevelésnek és a játékos módszerek alkalmazásának a tanulásban. A társadalmi tapasztalatszerzés elősegítésére gyakran vitték a gyerekeket tanulmányi kirándulásokra, nemcsak a természetbe, mint például Rousseau, hanem a városi üzemekbe, üzletekbe, árvaházakba, menedékházakba, sőt kocsmákba is. Az elrettentő példák felmutatásával igyekeztek megelőzni a fenyegető káros szenvedélyeket. A felvilágosodás pedagógiai optimizmusát átvették és bíztak a nevelés mindenhatóságában. Úgy gondolták, hogy a gyermek jellemében a társadalom számára hasznos erényeket – mint például a közösségért végzett munka szeretete és a lankadatlan kötelességtudat – a célszerűen, tudományos alapossággal megtervezett és állandóan ellenőrzött intézményes nevelés során lehet a legeredményesebben meggyökereztetni.
A filantropisták a koedukáció hívei voltak – de csak az alapfokú képzés végéig. Tíz-tizenkét éves kor fölött azonban már külön oktatták a fiúkat és a lányokat, mivel meg voltak győződve arról, hogy a két nem képviselőinek egymástól eltérő társadalmi szerepre kell felkészülniük. A nő természetes élettere az otthon, a nevelésnek-képzésnek a háztartás vezetésére kell őt felkészítenie.
***
A tipikusan filantropista nőnevelési gondolatok egyik megfogalmazója Johann Heinrich Campe (1746-1818) volt. Több közkeletű nevelési tanácsadó művében és regényében (például: „Teophron, azaz tapasztalt tanácsadó tapasztalatlan ifjak számára”, „Erkölcsnevelő könyvecske”, „Ifjabbik Robinzon”) elsősorban a fiúk neveléséről írt. Szentelt azonban egy nevelési tanácsadó könyvecskét a leánynevelés sajátos kérdéseinek is, ami abban a korban kivételnek számított. A kötet címe „Atyai jótanács lányomnak. A Teophron ellenirata. A nevelendő női ifjúságnak ajánlja Joachim Heinrich Campe, 1788.” (Väterlicher Rath für meine Tochter. Ein Gegenstück zum Teophron. Der erwachsenern weiblichen Jugend gewidmet von Joachim Heinrich Campe, 1788). Campe e kézikönyvét saját leánya, Charlotte nevelését szem előtt tartva írta „a szerencsés középosztályból származó fehércselédek, de nem az ifjú nemes dámák számára”. (Campe, 1988, VIII.)
A mű rendkívül nagy sikert aratott: 1789 és 1832 között tíz német kiadást ért meg, de lefordították holland, francia, orosz, lengyel és dán nyelvre is, így egyike lett a század legnépszerűbb nőnevelési kézikönyveinek. Úgy került be a köztudatba, mint a kötetlen, esszészerű formában kifejtett rousseau-i nőnevelési elvek gyakorlatias leánynevelési programmá való átdolgozása.
Campe nem volt egyedül ezen a téren. Johann Bernhard Basedow (1723-1790), a másik híres filantorpista pedagógus is rousseauiánus elvek szerint nevelte saját lányát, Emilie-t. (A sokatmondó névadás is ezt a szándékot fejezi ki....) A kislány csodagyermek volt, négyévesen már írt, olvasott, hatéves korára pedig már jól ismerte a latin névszóragozást. Mindezek ellenére apja nem tért el a kor mentalitásától: továbbra is a feleség- és háziasszonyszerepre való felkészítést tartotta a nőnevelés elsőrendű céljának.
Campe reálisan látta saját korának társadalmi viszonyait: látta a nők kiszolgáltatott helyzetét a korabeli társadalmakban. A férfiktól való függésüket a következő metaforába sűrítette: „A férfi a tölgyfa, a nő a repkény, amely befonja.” (Campe, 1988, 13.) Egyedül a házasság az, amely segíthet a nőknek helyzetük javításában. Akkor cselekszenek tehát helyesen, ha elfogadják „rendeltetésüket”, és követik a társadalmi elvárásokat. Igazi „nőhöz illő lelki alkatot” alakítanak ki, és az életben „igazi női érdekemre” tesznek szert.
A német filantropista a puritanizmus gondolkodásmódjára emlékeztető karaktervonásokat gyűjti csokorba, amikor az általa eszményinek tartott nőalak „illendő jellemvonásairól” ír: „a szív és a lélek tisztasága, felvilágosodott istenfélelem, szemérmes szűziesség, szerénység, barátságos és kimeríthetetlen szívjóság, megfontolt józanság, rendszeretet, háziasság, visszavonultság, a férhez, az otthonhoz és a gyermekekhez való hűséges ragaszkodás, a világi élet bűnös kihívásainak szabad és derűs elutasítása, végezetül saját akaratának férje akarata alá rendelése egyfajta szeretetteljes önátadással, melynek révén fokozatosan létrejön a női és a férfi lélek édes egybeolvadása.” (Campe, 1988, 140.) A nők képzése leendő háziasszonyok képzése. Ennek során a legfontosabb a lemondás erényének kialakítása, az egyéni vágyak megtagadása, az érzelmek szigorú kontrolljának kialakítása. A leány csak olyat tanuljon, aminek a háztartás vezetése során majd hasznát veszi. Semmi szükség művészeti képzésre, nyelvek tanulására és egyéb felesleges hívságokra. (Schmid, 1996, 332.)
Sokkal fontosabb ennél a pontos időbeosztásban is megnyilvánuló rendszeretetre való nevelés, amely Campe „Jó tanács”-a szerint a háziasszony minden további erényének alapja: „Rendszeretet! – Honnan kölcsönözzek szavakat, hogy ezt az – erényt? nem ez nem mond eleget – a többi erény szülőanyját, az emberi élet boldogítóját, a fontos tevékenységek elősegítőjét, alapját mindannak, ami szép és jó, hatalmas és nemes, szükségszerűségének és hasznosságának teljes szeretetre méltó mivoltában ábrázoljam? Ő szabja meg az idejét a felkelésnek és a lefekvésnek, a munkának és a pihenésnek, az ebédnek és a vacsorának stb., ő készít veled egy egész-, fél- és negyedórákra beosztott élettervet és napirendet, és ő vigyáz arra szeretetteljes szigorral, hogy ez a terv napról napra, óráról órára minden részletében megvalósuljon.” (Campe, 1988, 205.)
A 18. század végén a német fejedelemségek önálló iskolarendszerrel és oktatásügyi adminisztrációval rendelkeztek. Ezek jelentős részében visszhangra leltek a filantropisták utilitariánus pedagógiai gondolatai. Így például a Barunschweig-Lüneburgi Fejedelemségben Karl Ferdinand herceg Campe közvetlen munkatársa, Johann Stuve (1752-1793) részére adott megbízatást az új iskolarendszer igazgatását végző Direktórium vezetésére. Ezzel kapcsolatban felkérte arra is, hogy Stuve írjon részletes tervezetet az intézményes leánynevelés ügyének rendezéséről. A tanulmány 1786-ban jelent meg „A leányiskolák alapításának szükségessége valamennyi városban” („Über die Nothwendigkeit der Anlegung öffentlicher Töchterschulen für alle Städte”) címmel. Ahogyan a cím is elárulja, Stuve szorgalmazta a nyilvános lányiskoláztatás fejlesztését. Ez szokatlan lépés volt egy olyan korszakban, amikor a közfelfogás még egyértelműen a lányok otthoni magánnevelését részesítette előnyben. A filantropista leányoktatási plánum szerője különféle tantárgyakat és tananyagokat írt elő a három társadalmi osztályból kikerülő leányok számára. (Franciát például csak nemesi származásúak tanultak volna.) A lányokat fizikai munkavégzésre kötelezte azért, hogy hozzá tudjanak járulni az intézmény fenntartásához. Szó sem esett a tervezeteben magasabb szintű tanulmányokról az alapfokú írás-olvasás készségenek elsajátítása és minimális történelmi ismeretek megszerzése után. A fő cél a „házias erények” kibontakoztatása, a háztartás vezetésére való felkészítés volt. Mindezen megkötések ellenére a legfelsőbb körök és az egyház befolyásos képviselői heves ellentámadásban részesítették Stuve reformtervezetét, aminek következtében a herceg a lányoktatás megszervezésével nem foglalkozott tovább és a Direktóriumot is feloszlatta. (Sotiropoulos, 2001, 219.)
Pedig az ellenzőknek nem volt okuk az aggodalomra. A tervezet szerzője heves kirohanásokat intézett a nők magasabb szintű műveltsége ellen, így bizonyosra vehető, hogy az új lányiskolák csak a gyakorlatias háziasszony- és feleségképzésre koncentrálták volna oktatómunkájukat. „Teljes szívemből ellenzem – írja Stuve értekezésében –, hogy a lányok nevelésének a célja bármiféle művészlélek, előadóművész, tudós filozófus, absztrakt gondkodó … formálása legyen, vagy akárcsak az alkalom megteremtődjék arra, hogy a leányok valami hasonlóvá válhassanak. Gyűlölöm azoknak a fehércselédeknek az »olvasási őrületét« (Lesewut), akik az eszmék túlfesztésével szenvedélyesen keresik a tudományos témákkal kapcsolatos vitatkozás és okoskodás lehetőségét.” (Idézi: Sotiropoulos, 2001, 220. Kiemelés: P.B.)
A német fejedelemségek jelentős részének iskolapolitikáját azonban ezekben az évtizedekben már egyre nagyobb mértékben befolyásolta az egységes nemzetnevelés iránti igény megfogalmazódása. Ez párosult azzal a felvilágosodás pedagógiájából táplálkozó meggyőződéssel, miszerint a célszerűen szervezett intézményes nevelés-oktatás képes az elvárt nemzeti karaktervonások megyökereztetésére, az „új polgár” jellemének a kialakítására. Az egységes nemzet fogalmába ekkor már a női nemet is beleértették, így Németország-szerte egyre több helyen került sor lányiskolák létesítésére.
A német hivatalnoki bürokrácia az új igényeknek megfelelve néhány esetben már engedélyezte a férfi filantropinumok mintájára szervezett női bentlakásos lánynevelő intézetek alapítását is. Így kerülhetett sor 1782-ben az ismert és elismert költőnő, Karoline Rudolphi (1754-1811) leány-filantropinumának („Erziehungsinstitut für junge Demoiselles”) a megnyitására Trittauban. (Az intézet néhány év múlva Hamburg Hamm nevű elővárosába költözött.) A bentlakásos nevelőintézet pedagógiai programja elsősorban Campe filantropinumának tantervéhez igazodott. Az iskola eredetileg a családi nevelés egyfajta intézményes változatát kívánta nyújtani annak a négy lánynak a számára, akikkel Rudolphi az intézetet megalapította. Később azonban Németország minden részéből sereglettek ide a fiatal lányok, olykor szegényebb családok gyermekei is, akik itt az abban a korban népszerű nevelőnő-képzésben kívántak részesülni. Akkoriban a házi leánynevelés céljára a francia gouvernant alkalmazása volt divatban a tehetős családoknál, akiknek műveltsége többnyire kívánnivalókat hagyott maga után. Rudolphi ezért tudatosan törekedett arra, hogy széleskörű általános műveltséggel rendelkező, jól képzett német nevelőnőket formáljon tanítványaiból.
Karoline Rudolphi a leányokat előbb írni-olvasni tanította meg. Emellett az ő vezetésével kézimunkáztak és elsajátították a francia nyelv alapjait – ez akkoriban a lánynevelés elengedhetetlenn része volt. Az angol nyelv, a rajz, a zongorajáték és a társastánc tanítását külön felkért gérfi tanárok végezték, akik a közeli Hamburgból jártak be az iskolába. A természettudományos tárgyak (földrajz, természettan, csillagászat és matematika), valamint a vallástan oktatására az intézet alapító saját bátyját, Ludwig Rudolphit kérte fel, aki korai haláláig kiváló nevelőmunkát végzett az intézetben. Pótlása később nem csekély gondot okoztott az iskola vezetőjének. A leánynevelő intézetek és leányiskolák nevelői állásai nem voltak vonzóak a férfitanárok számára, átmeneti állomásnak tekintették egy állami fiúgimnáziumi állás felé vezető úton.
Karoline Rudolphi leánynevelő intézetét a fenntartási költségek rohamos emelkedése miatt 1803-ban Hamburg elővárosából Heidelbergbe költöztette.