3.2. Nőnevelés a kolostorokban
A szerzetesnők közösségeinek kialakulásának gyökerei a kereszténység kezdeteire vezethetők vissza. Istennek szentelt leányokról már az első keresztény évszázadokból említést tesznek a források. A közösség előtt fogadalmat tettek, és ennek jeleként fátylat viseltek. Kezdetben még szüleikkel vagy rokonaikkal éltek. Később sokan választották a világtól elvonult remete-életmódot, de többségük kolostorba vonult.
Az első nyugati apácakolostor 360-ban jött létre Rómában. Alapítója a tehetős családból származó Marcella (?-410) volt, akinek lelki vezetője Jeromos egyházatya volt. Férjhez ment, de nyolc hónapi házasság után megözvegyült, de visszautasította Cerealis konzul házassági ajánlatát. Visszavonult életet élt, távol tartotta magát a rómaiakra akkoriban már jellemző kicsapongó életmódtól, legendás hírű volt erényessége, példamutatóan erkölcsös életmódja. Legkedvesebb elfoglaltsága a Szentírás olvasgatása volt. Róma külvárosában visszavonulva nemesi származású nőkkel szerzetesházat alapított és aszkétikus életet élt. Alarich gót király csapatai 410-ben elfoglalták Rómát. Marcellát halára kínozták, mivel nem adta át vagyonát, amelyet már korábban a szétosztott a szegények között.
A női szerzetesrendek a férfiak rendjeivel párhuzamosan jöttek létre. Követték azok életmódját, és bizonyos módosításokkal átvették szabályzatukat. Így a 6. században a bencések mellet megjelent a bencés nővérek rendje (Ordo Sancti Benedicti), a legelterjedtebb apácarend az egész középkorban.
A rend alapítója Szent Skolasztika (480-543), Szent Benedek (480-543) ikertestvére volt. Benedek az itáliai Monte Cassino hegyén hozott létre kolostort egy hajdani erőd és egy régi szentély romjain 529 körül, Skolasztika pedig a közelben levő Piumarolában hozta létre női szerzetesházát.
A kolostori élet szigorú szabályait követő és a zárda magányában „klauzúra” alatt élő női szerzetesrendek mellet a középkor későbbi évszázadaiban kialakultak a világi élet felé nyitottabb, oktatást, betegápolást és egyéb karitatív tevékenységet végző „világi” női rendek is. A női rendházak a középkorban egyébként sem voltak képesek – és nem is állt szándékukban – felvenni valamennyi oda belépni szándékozó leányt és asszonyt. A rendek java része exkluzív jelleget öltött, tehát csak nemesi származású nők léphettek be, és nekik is az előírásoknak megfelelő „hozománnyal” kellett hozzájárulniuk a szerzetesközösség anyagi alapjainak biztosításához. Így hamarosan tekintélyes vagyonnal rendelkező apácarendek jöttek létre, amelyek azt megengedhették maguknak, hogy könyvtáruk állományát folyamatosan gyarapítsák, ezáltal teremtve meg a szerzetesnők számára a képzés és önképzés lehetőségét. A városi konventek[1] – amelyeknek egy része ú. n. „kolduló rendként” működött – már tehetős városi polgárcsaládok leányait is felvették maguk közé, de a jelentős mértékű anyagi hozzájárulást ők is elvárták.
A klauzúra alatt élő apácák egyik alapvető feladata a kolostorokban a kéziratok, kódexek másolása és díszítése volt. Ezért idejekorán szert kellett tenniük az írásbeliséggel kapcsolatos bizonyos fokú képességekre és készségekre. Az intézményesített szerzetesrendek megjelenésétől fogva kialakultak a szerzetesnői pályára készülők oktatásának keretei. Néhányan közülük már zárdába lépésükkor rendelkeztek alapvető műveltséggel, akik pedig gyermekként kerültek oda, ott tanultak meg írni-olvasni és imádkozni. A kolostorokban elsajátított tudás minősége és mennyisége azonban rendenként igen változatos képet mutatott.
A ciszterciták rendházaiban például az apácajelöltek számára kötelező volt az egyéves noviciátus, ezt pedig akár több esztendeig tartó felkészítő oktatás is megelőzhette. A tanítás célja a szerzetesnői élethez szükséges ismeretek és készségek átadása volt. A tanítványokat egy „iskolamesternő” gondjaira bízták, de rajta kívül még több novícia és szerzetesnő foglalkozhatott velük. Így például egyikük, az „énektanárnő” (cantatrix) a többnyire igen nehéz liturgikus énekeket oktatta nekik (Kleinau-Opitz, 1996, 68).
A legtöbb apáca azonban nem rendelkezett magas szintű latin nyelvtudással. Az imákat és a vallásos irodalom egyes részeit hallás után memorizálták. A leggyakrabban alkalmazott tanítási-tanulási módszer tehát az emlékezetbe-vésést szolgáló gyakori ismételgetés volt. A latin nyelvű imákon és himnuszokon kívül a legtöbb zárdában az apácák a Szentírás bizonyos fejezeteit, az egyházatyák írásait, a szentek és a szerzetesrendek alapítóinak az életrajzát, valamint rendjük lefordított reguláját olvasgatták és tanulmányozták az erre kijelölt napszakokban. A fiatal novíciák az étkezések alatt általában a lélek épülését szolgáló latin nyelvű művekből olvastak fel részleteket társaiknak. Jó alkalom volt ez a folyékony és kifejező hangos olvasás gyakorlására. Az egyik idősebb nővér feladata volt, hogy figyelemmel kísérje a felolvasást és javítsa a hibákat.
5. Apácák a kórusban
Az elemi oktatással párhuzamosan folyt az apácajelöltek céltudatos nevelése. A lélek, a személyiség formálását, a karakter fejlesztését fontosabbnak tartották a tudás átadásánál és az intellektuális képességek kialakításánál. A kolostori nevelés legfőbb célja az alázat, az engedelmesség kialakítása, a szűzies szemérmesség megőrzése volt. A vallásos hitélet keretei között való önmegvalósítást aszkézis, meditatív gyakorlatok révén segítették. A világi élet forgatagából visszavonulva a befelé forduló, lelki önvizsgálaton alapuló belső megújulást választották. Az aktív életen („vita activa”) így lett úrrá az ő esetükben a lelki értékeket előnyben részesítő szemlélődő életmód („vita contemplativa”).
A szerzetesnői erények kialakításának bevált eszköze volt emellett a közös imákon, istentiszteleteken való részvétel, és kolostor hétköznapi életébe való beilleszkedés tudatos segítése a helyes magatartásformák kialakításával. Az apácaélethez szükséges személyiség-tulajdonságokat mint követelményeket az egyes apácarendek szabályzataiban is lefektették. A leendő szerzetesnők szellemi-intellektuális képzésének szükségességéről azonban nem szólnak ezek a regulák. Mint ahogyan arról sem ejtenek szót ezekben a szabálykönyvekben, hogy milyen fontos szerepet töltött be a szerzetesnők nevelésében a kétkezi munka. Erre azonban számos utalás található a szentek életével foglalkozó életrajzokban, a hagiográfiai irodalomban. A szövés, fonás és varrás éppúgy része volt az „opus manuale”-nak, a mindennap végzendő manuális tevékenységnek, mint a számadáskönyvek vezetése vagy a már említett kódexmásolás.
Az apácák bizonyos fokú oktatásának kívánalmát tehát nem rögzítették szabályzatokban. Ennek szükségességét azonban alig vitatta valaki. A didaktikus és moralizáló irodalomnak még azok a nőellenes szerzői sem léptek fel ez ellen, akik egyébként ellenezték a nők képzését a világi társadalomban.
A késő középkor századaiban viszont már a szerzetesnői életmódhoz szükséges alapvető követelményként jelent meg a biztos olvasástudás. A könyvnyomtatás terjedésétől, a 15. század második felétől kezdve az imádságos könyvek és a lelki épülést szolgáló vallásos irodalom egész tömege látott napvilágot. Hamarosan megjelentek a kolostorokban az anyanyelven vallásos tárgyú művek is, amelyeket a korábbi közös felolvasásokkal szemben már egyre inkább kamrácskájuk magányában olvasgattak a szerzetesnők.
A 13. századig a női kolostorok lakói között több tudós nőt találunk, akik az átlagosnál jóval magasabb műveltségre tettek szert. Némelyikük tehetsége olyan irodalmi művekben és tudományos traktátusokban öltött testet, amelyeknek színvonala vetekedett a férfiak által írt munkák értékeivel.
Helftai Gertrúd a 13. században arról az örömről írt, amellyel a grammatikai stúdiumok elvégzése után a teológia tudományával ismerkedett. Hackeborni Mechthild – szintén a helftai cisztercita zárda lakója – a Szentírásra, Origenész, Szent Ágoston, Clairvaux-i Bernát és Albertus Magnus műveire hivatkozik latin nyelvű írásaiban. Itt élt az első német nyelvű misztikus mű alkotója, Magdeburgi Mechthild is, akinek „Isten áradó fénye” (Das fliessende Lich t der Gottheit) című írása erőteljes hatást gyakorolt a német miszticizmusra. Bingeni Hildegard, aki 12. század első felében élt, kiterjedt levelezést folytatott világi és egyházi kortársaival. Barbarossa Frigyes, II. Henrik és a pápa tanácsadójaként is ismertté vált. Íróként verseket, életrajzokat és misztériumjátékokat alkotott, de orvosi, természettudományos és teológiai tárgyú műveket is írt. Zeneművekből álló gyűjteménye hetvennégy műből áll, egyesek szerint ő írta az első európai operát. (Miles, 2000, 151.) Némelyik írását képekkel illusztrálta. Műveiben természettudományos ismereteit alkalmazta, írásai Szent Ágoston, Boëthius, Sevillai Izidor, Bernard Silvestris, Arisztotelész és Galénosz műveinek ismeretét tanúsítják.
Nálunk is megszokott tevékenység volt a szerzetesnők életében az anyanyelven írt művek olvasása és másolása. Ráskai Lea 1510-ben a Nyulak szigetén – a mai Margit szigeten – álló apácakolostorban másolta le a Margit-legenda szövegét: „Ezen időben kezde Szent Margit tanólni abcét, Ave Mariat és kevés időnek utánna igen jól kezde tanólni és énekelni az egyéb kisded lejányokkal…” (Mészáros, 1981, 76.)
6. Árpádházi Szent Margit ábrázolása 1500 körül
A középkor virágzásának évszázadaitól kezdve már nem a kolostorok számítottak a műveltség kizárólagos fellegvárainak, ezt a szerepet fokozatosan átvették tőlük a székesegyházak, a katedrálisok iskolái. A kolostorok lakóinak világtól való elzártsága fokozódott. A korábbi évszázadokban a nagy műveltségű férfi szerzetesek esetenként még egyetemi tanulmányokat is folytattak, ettől fogva ez gyakorlat is fokozatosan háttérbe szorult.
Az apácák életében a változás nem ezen a téren következett be. Számukra az egyetemjárás sohasem volt megengedett. Életmódjuknak kezdetektől fogva szerves része volt a világtól való teljes elvonulás, rendházaik klauzúrák, a külvilág elől zárt területek voltak. A változás a szerzetesnők életében a művelődési szokások átalakulásában is tetten érhető. A női kolostorok fennmaradt könyvtárainak katalógusai árulkodtak arról, hogy megszaporodott az imakönyvek, misszálék, breviáriumok, szentek életrajzai és egyéb liturgikus művek száma a magasabb szintű teológiai szakkönyvek rovására. Ez a változás arra utal, hogy apácák a késői középkorra már egyre kevésbé részesültek magasabb szintű tudományos képzésben, és így mind kevesebben foglalkoztak közülük rendszeres intellektuális tevékenységgel. Életükben ekkor már jóval nagyobb szerepet játszott a lelkigyakorlat, a meditáció és kontempláció, mint korábban a teológia tanulmányozása.
Ezt a világtól elvonuló, kontemplatív lelki gyakorlatokban kiteljesedő életmódot gyakran népszerűsítették a korabeli életvezetési tanácsadó irodalomban is. Új műfajként jelent meg a „hajadonok tükre” (speculum virginum), amelyben a szerzetesnői életmódot mutatták be követendő példaként a szerzők a fiatal leányok számára. Az idealizált szerzetesnőt nem a „kifinomult és okos beszédmód” jellemezte ezekben a művekben, hanem a lelki harmóniára törekvő „szent élet”. Megfeszített lelki erejükkel leküzdik „betegségre hajlamos női természetük gyengeségét” azért, hogy Istennek tetsző életet élhessenek. Számukra nem az értelem kiművelése legyen a cél, hanem a földi örömöktől való elfordulást segítő akaraterő és az egyszerű, de intenzív vallásos érzelmekkel teljes lelki élet.
A középkor vége felé a korabeli elvárásokat kifejező „eszményi szerzetesnő” képébe tehát egyre inkább antiintellektuális vonások vegyültek, míg a lelki egyszerűség és a kegyes életmód piedesztálra került. Ennek következtében a 13. századtól kezdve már egyre kevesebb apáca tehetett szert magasabb szaktudományos műveltségre. Korábbi kiváltságos helyzetük megszűnt, és a világi nőkhöz hasonló nehézségekkel kellett megküzdeniük.
Mindazonáltal kis számban ezután is akadtak még olyanok, akik továbbra is folytathattak magasabb tanulmányokat, és így az átlagosnál szélesebb körű tudással rendelkeztek. Tehetségük és műveltségük ellenére a tudós apácák továbbra sem juthattak be a felsőbb fokú képzés intézményeibe, így az egyetemek falai között sem gyarapíthatták az érett középkori kultúra legfőbb értékeit képviselő szaktudományokat: a skolasztikus filozófiát, a teológiát, a jogot és a kibontakozó természettudományokat. Műveiknek hatása leginkább a középkori misztika irodalmában érzékelhető.