10.2. Női szerepek az első világháborúban

A történelem furcsa fintora, hogy a nők számára az önállósodás lehetőségét a 20. századi világháborúk teremtették meg. Jellemző Raymond Robins amerikai szakszervezeti vezető véleménye, aki 1917-ben, az Egyesült Államok hadba lépését követően a Nők Nemzeti Szakszervezeti Ligájának (WTUL) egyik ülésén kijelentette, hogy „országunk asszonyai számára ez életük legfontosabb órája”. (Thébaud, 1995, 33.) A női egyenjogúságért harcoló aktivisták körében elterjedt az felfogás, hogy a Nagy Háború gyökeresen megváltoztatja a nemek közötti viszonyokat, és minden korábbi erőfeszítésnél hatékonyabban szolgálja a női emancipáció ügyét. Való igaz: a háború poklában nem volt különbség férfi és nő között: például Edith Cavell angol ápolónőt a németek lőtték le a háború alatt, mert sebesült katonákat segített a menekülésben, Mata Hari holland táncosnőt pedig a franciák végezték ki, mert német kémnek tartották. (Miles, 2000, 306.) Férfi és nő a kivégzőosztag előtt egyenlő volt, de az egalitás itt véget is ért. Az mindenesetre elgondolkodtató tény, hogy amíg a háborúban elesett férfi hősök nevét márványba vésték, addig a mártírhalált halt asszonyok jobbára a feledés homályába merültek. A nők a háború kontextusában inkább allegorikus formában öltenek testet: háborús istennőként, gyászoló özvegyként, de leginkább édesanya, aki elesett fiát siratja, és a háborút átkozza.  

A háború mozgósította az embereket, férfiakat és nőket egyaránt. Amíg a férfiak a csatatéren harcoltak, addig a nők többségének a hátországban, az „otthoni fronton” (homefront) kellett megvívniuk a harcukat. A folyamatosan növekvő hadianyag-szükséglet miatt a civil üzemek egyre nagyobb részét kellett átállítani fegyver- és lőszergyártásra. Mivel a szakképzett férfimunkások már a fronton harcoltak, ezért a kiesett munkaerőt a nőknek, a háziasszonyoknak kellett pótolniuk, noha ők csak szakképzetlen, betanított munkásként jöhettek számításba. Munkakészségeik hiányát azonban általában pótolta elszántságuk és lelkesedésük. Cserébe anyagilag is jól megbecsülték a munkájukat: hadiipari munkásként kétszer annyit kerestek, mint a háború előtti időkben a civil szférában.  

Akadtak azonban olyan lányok és asszonyok is, akik a háború poklát a csatatéren vagy annak közelében élték át. Többségük önkéntes ápolónőként szolgált. Ezt az ember próbáló hivatást a háború emelte piedesztálra, ezek a lányok és asszonyok angyalként, az önfeláldozás szimbólumaként jelentek meg a korabeli plakátokon, festményeken. A sebesült katonát gyermekeként gondozó ápolónő-anya alakja felmagasztosult, szakrális tartalommal telítődött és részévé vált a háború mítoszainak. A fronton harcoló férfiak gondolkodása azonban nem mindenben követte a közkedvelt kliséket. Noha a sebesült katonák többségének a hadikórház nyugalma a béke szigetét jelentette, sokszor némi ellenérzéssel viseltettek azokkal a nőkkel szemben, akik látták őket elesettnek és gyöngének. Sokan közülük úgy vélték, hogy az orvosok és ápolónők azért fáradoznak gyógyításukkal, hogy mihamarabb visszaküldhessék őket a lövészárkok poklába. 

Már az első világháború idején is volt példa szabályszerű reguláris női csapatok felállítására. Érdekes, hogy amíg Szerbiában és Oroszországban mindkét háború alatt nagy számban harcoltak nők férfi uniformisban, addig a fejlett Nyugat mentalitása csak nehezen barátkozott meg a nők katonai szolgálatának gondolatával. Angliában 1917-ben állították fel az első női segédhadtestet (Women’s Army Auxiliary Corps, WAAC), amely 1918 novemberében már 18 000 főt számlált. Franciaországban pedig csak vonakodva és a szükség kényszerének súlya alatt nyitották meg a kaszárnyák és a hadügyminisztérium kapuit a nők előtt 1916 végén (Thébaud, 1995, 46).

Kétségtelen tény, hogy a háborús évek sok nőnek könnyítették meg a munkába állást és ennek következtében az önállósodást. Például a csatatéren harcoló férfi pedagógusok helyére szívesen vettek föl tanítónőket, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. A francia vidéki kisvárosokban a tanítónő lett a közösség „lelke”, és az is előfordult, hogy a távol levő polgármestert is ő helyettesítette (Thébaud, 1995, 53). A lányok mind nagyobb számban jutottak be olyan egyetemekre, mint például a Sorbonne vagy Oxford. Egyre több nő dolgozott a szolgáltatóiparban; a kávéházakban, szállodákban, üzletekben és bankokban általában megbecsült munkaerőnek számítottak igyekezetük és megbízhatóságuk miatt.

Az első világháború idején kialakult mítoszok sorába tartozott a fronton harcoló férjéhez állhatatosan és sziklaszilárdan hű feleség ideálképe. A valóságban azonban az otthon maradott nők önállósodása, a munka világába való belépése, korábbi életkörülményeik radikális megváltozása és nem utolsó sorban a kiszámíthatatlan jövőtől való – sokszor rettegéssé fajuló – félelem alkalmi kapcsolatok felé sodorhatta ezeket az asszonyokat. Ennek következményeképpen sok törvénytelen gyermek született, és jelentősen emelkedett a válások száma a háború utáni években.                       

A háborús évek során érdekes kettőség volt megfigyelhető a nőkről alkotott kép alakulásában. Egyfelől átértékelődött tradicionális női szerep, jelentékenyen növekedtek a társadalmi életben a nők szabadságfokai. A férfiakkal egyenlő értékű munkát végző nők a hátországban és a háború poklában hősként életeket mentő ápolónők népszerűsége alapokat teremtett a női önállóság és egyenjogúság egyre szélesebb társadalmi körökben való elismerésének. Másfelől azonban az is tény, hogy a női autonómiának számos ellenzői voltak. A munkába álló és önálló keresetre szert tevő nők megjelenése számos esetben gyanakvást és irigységet keltett a férfiak körében. Főleg az otthon maradott gyári munkások rettegtek attól, hogy elveszítik keresetüket a hirtelen jött konkurencia miatt, a frontról hazatért, testileg-lelkileg összetört férjek pedig meglepve és gyakran bosszankodva szembesültek azzal a ténnyel, hogy hitvesük már másképpen látja a világot, mint azelőtt, és megszerzett önállóságával továbbra is élni kíván.  A gyanakvásból és a bosszankodásból hamar született ellenszenv.

A huszadik század különös fejleménye volt, hogy a nőkkel szembeni előítélet már egyre többször jelent meg a „tudomány” köntösében, a szakfolyóiratok lapjain. A századelőtől kezdve orvosok egész sora szánta rá magát arra, hogy a női emancipáció veszélyeire hívja fel a közvélemény figyelmét. Ezek a szerzők – akárcsak elődeik a korábbi évszázadokban – a nők „elférfiasodásáról” írtak és beszéltek, és gondolatmenetükben viszonylag könnyen eljutottak odáig, hogy a társadalmi életbe autonóm egyéniségként integrálódni kívánó „modern nőket” valamiféle riasztó szörnyszülöttként ábrázolják. Albert Moll német orvos például az 1912-ben megjelent tankönyvében a nők elférfiasodását az emancipáció egyenes következményeként írja le, és azzal riogatja olvasóit, hogy ez a jelenség a nők fogamzó-képessége radikális csökkenéséhez és szexuális életük eltorzulásához vezethet. Egy dr. Huot néven publikáló francia orvos pedig tanulmányában – miután beismeri, hogy korábban tévedett, amikor a nők lelki alkatát szenzitívnek, emocionálisnak vélte – a „maszkulinizáció” veszélyeire hívta fel a figyelmet, amely szerinte morális anarchiához fog vezetni világszerte.

A közgondolkodásban, a közbeszédben érdekes módon fejeződtek ki a női munkával kapcsolatos ambivalens érzelmek. Kettős gondolkodásról árulkodó, a tradicionális női szerepre kacsintó és a női tulajdonságokra utaló metaforák alakultak ki a hadiiparban „férfimunkát” végző nőkkel kapcsolatosan, akik „úgy fűzik fel egymás után a gránátokat, mint a gyöngyöt”. A távol levő férfiak tevékenységét odaadóan végző, alkalmasint vezető pozíciót is kifogástalanul betöltő asszonyok teljesítményét elismerő véleményekben is megjelent a hagyományos női szerepelvárásokhoz való viszonyítás. Az egyik francia hetilap 1917 júniusában bemutatott egy hadiüzemben dolgozó munkásnőt („munitionette”), aki egyik kezében egy hatalmas gránátot, a másikban pedig egy puskát tartva mosolyog a kamerába. A képaláírás szövege azokról az asszonyokról szól, akik „a haza hívó szavának engedelmeskedve a munkások durva ruháját magukra öltve, minden erejüket és elszántságukat latba vetve jöttek a gyárakba, hogy ott acélt olvasszanak az ágyúkhoz, gránátokat szereljenek össze és robbanóanyagot állítsanak elő. De még így is, a halál légkörét árasztó fegyverek közelében, törékeny kezükkel a legkeményebb férfimunkát végezve, meg tudják őrizni kecsességüket és nőies bájukat”. (idézi: Thébaud, 1995, 47-48.) 

A férfiak munkáját végző nőkkel szemben a közvéleménynek tehát erős fenntartásai voltak annak ellenére, hogy teljesítményüket, önfeláldozásukat többnyire elismerték. A háborúban részt vevő szinte valamennyi országra jellemző volt, hogy munkába álló lányaikra, asszonyaikra a férfiak úgy tekintettek, mint akik szigorúan csak átmeneti ideig („only for the duration”), valamiféle hézagpótló segéderőként („Lückenbüßerin”) kaphatnak szerepet a munka világában. Nem csoda azonban, ha a háziasszonyi szerepből kilépve a szabadságot megízlelő és az embert próbáló kemény munkáért viszonylag jó fizetésben részesülő nők jelentős része már nem akart úgy élni, mint azelőtt. Önállóságra vágyott és élvezni akarta a korábbinál jóval kötetlenebb életét. Ez az igény jelentős mértékben hozzájárult a huszadik század húszas éveire kialakuló új nőtípus, a „modern nő” megjelenéséhez.