8.2.2. Zsófia, az ideális feleség

A 18-19. század fordulóján Franciaországban kialakuló nőképet jelentős mértékben befolyásolta Rousseau. Felfogását e témakörben az „Emil avagy a nevelésről” című nevelési regénye utolsó fejezetében („Zsófia avagy a nő”) írja le részletesen.

Köztudomású, hogy Rousseau polihisztor volt: filozófiai, társadalomelméleti, teológiai kérdésekkel foglalkozott elsősorban, de szívesen írt zeneelméleti, vagy éppen nevelési  kérdésekről is. Pedagógiai témájú művei közül legfontosabb az „Emil, vagy a nevelésről” („Émile ou de l’éducation”, 1762) című regénye, de találunk e témára vonatkozó gondolatokat az „Új Héloïse”, („La Nouvelle Héloïse”, 1761) lapjain is, sőt élete végén közoktatási programot írt a lengyel kormány számára („Discours sur le gouvernement de la Pologne”, 1771).

Az „Émile”-ben Rousseau a természetelvű gyermeknevelés forradalmian új programját nyújtja, de – ahogyan arra a könyv címe is utal – ezek az új elvek a fiúk nevelésére vonatkoznak. Csalódnunk kell, ha a Zsófia nevelésével foglalkozó utolsó fejezetben valamiféle hasonló megközelítési módot, attitűdöt várunk, mint a regény előző fejezeteiben.

Fentebb már utaltunk rá, hogy Rousseau nőkről alkotott felfogása közel állt ahhoz a képhez, amelyet a korszak orvos írói – például Roussel – és egyes filozófusai – mint például Diderot – jelenítettek meg írásaikban. Közel állt, de korántsem volt azonos velük. Vannak fontos, csak a rousseau-i nőfelfogásra jellemző sajátosságok, amelyek a Zsófia nevelésével foglalkozó fejezet alapján jól rekonstruálhatók. 

A nő nevelése Rousseau felfogása szerint is gyökeresen eltér a férfi nevelésétől. Amíg Emil nevelésének célja, hogy „emberré” váljon, Zsófia feladata az, hogy társául szegődve segítse őt céljai megvalósításában. Ehhez időben fel kell készülnie a majdani házasságra, arra, hogy boldoggá tegye jövendőbeli férjét.

Szülei ezekkel a szavakkal készítik fel a lányt majdani hivatására: „A becsületes lány boldogsága abban áll, hogy boldoggá tesz egy becsületes férfiút. Itt az ideje tehát, hogy a házasságra gondoljunk. Idejekorán kell erre gondolnunk, mert a házasságtól függ az élet sorsa, s az embernek soha sincs elég ideje, hogy erre gondoljon.” (Rousseau, 1978, 367.) 

A leánynevelés célja tehát Rousseau szerint a nővé nevelés, olyan vonzó nővé, akibe férje könnyen bele tud szeretni: „A nő egyenesen arra termett, hogy megnyerje a férfiú tetszését”. (Rousseau, 1978, 326.)  A francia filozófus kortársainak többsége véleményéhez csatlakozik, amikor úgy dönt, hogy nem akar „kékharisnyát”, tudós nőt nevelni. A tudományok művelése szerinte is a férfiak dolga: „Higgy nekem józanul mérlegelő anya –  figyelmeztet Rousseau –, és ne csinálj leányodból társaságbeli férfiút a természet cáfolatául! Csinálj belőle tisztességes nőt, és biztos lehetsz benne, hogy többet fog érni önmagának és minekünk!” (Rousseau, 1978, 332.) Itt Rousseau átveszi a korabeli mentalitásból eredő nőkép egy elemét: a tudós nők törekvése „nem természetes”, amikor a férfiak tudományos babérjaira törnek, miközben maguk is „férfiassá” válnak.  

Van azonban ennek a rousseau-i nőnevelési programnak több olyan eleme, amely mégiscsak újszerű, mert szembeszáll a korabeli közgondolkodással. Ezek közül az egyik az, hogy a francia filozófus a szerelmet, az emberi érzelmeket teszi a házastársi kötelék létrejöttének legfontosabb előfeltételévé. A családalapításnak nem anyagi érdekből vagy bármiféle haszonra törekvő megfontolásból kell létrejönnie, hanem egyedül a két nem közötti kölcsönös és magas hőfokú vonzalom az, amire a házasságot építeni lehet: „A házasok dolga, hogy egymásra találjanak. Első kapcsolatuk a kölcsönös hajlam legyen. Első vezetőjük a szem és a szív. Amikor már egybekeltek, a kölcsönös szeretet az első kötelességük…” (Rousseau, 1978, 368.)

20. Rousseau és az eszményi nő. Augustin Claude le Grand festménye

Rousseau szerint a nő dolga az, hogy tessék a férfinak. A leánynevelés végcélja így nem is magára a nőre irányul, hanem annak jövendőbeli férjére, őt kell szolgálnia, neki kell alávetnie magát. Ahhoz, hogy erre a szerepére felkészülhessen, a leánynak ki kell fejlesztenie magában bizonyos tulajdonságokat, képességeket.

Emil menyasszonyát, Zsófiát Rousseau úgy mutatja be, mint aki jó természetű, érzékeny szívű, élénk. Nem tökéletes, de a fogyatékosságaiból is tud erényt kovácsolni. Nem szép, de tud tetszeni („az ő oldalán a férfiak elfelejtik a szép nőket”). Ízlésesen öltözködik, gyűlöli az öncélú pompát. Ért a művészetekhez, szépen énekel, kecsesen táncol. A „neméhez illő munkákat” szívesen és megbízhatóan elvégzi. Kínosan ügyel a tisztaságra. Szereti az édességet, de mértékletes a nyalánkságok fogyasztásában is. Természetes értelem jellemzi, gondolkodása egyszerű. „észjárása kellemes, noha korántsem csillogó, megbízható, habár nem mély”. (Rousseau, 1978, 363.) Keveset olvas, ezért „szellemét nem az olvasmányok alakították”. (Rousseau, 1978, 363.) Egyébként is „asszonyok könyve a világ” (Rousseau, 1978, 355.), tehát Zsófia tapasztalatait a szüleivel folytatott beszélgetésekből és az őt körülvevő világban végzett megfigyeléseiből szerzi:

„A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de azért csak érinteniük szabad az okoskodás tudományát. Zsófia felfog mindent, de nem sokat őriz meg emlékezetében. A legnagyobb haladást az erkölcstanban és az ízlésbeli dolgokban teszi. Fizikából csak néhány dolgot jegyez meg az általános törvényekről és a világrendszerről. Néhanapján, sétáik közben, amidőn a természet csodáit szemlélik, ártatlan és tiszta szívük a természet alkotójához is fel mer emelkedni.” (Rousseau, 1978, 392.)  

Zsófia társaságban szerény és tartózkodó. Pedig gyermekkorában pajkosság jellemezte, erről azonban anyja idejekorán leszoktatta. Szükség is volt erre, hiszen a nők: „Egész életükön keresztül a legállandóbb és legszigorúbb fegyelemnek lesznek kitéve: az illem fegyelmének”. (Rousseau, 1978, 337.)

Rendelkezik viszont egy olyan tulajdonsággal, amelyet Emilben hiába keresnénk: ez pedig a ki nem mondott gondolatok, a szavakat helyettesítő gesztusok hiteles értelmezése. Az érzékenységnek ez a fajtája különösen hasznos az emberi kapcsolatok ápolásában, például a társasági életben, hiszen „alig tehet valaki olyan kifejező mozdulatot, melyre ne volna neki kész magyarázata, és ez csaknem mindig megfelel a valóságnak.” (Rousseau, 1978, 351.) Amíg a férfiak bölcselkednek, addig a nők „olvasnak a férfiak szívéből”. (Rousseau, 1978, 355.)

Ha ezeket a jellemvonásokat összegezzük, el tudjuk képzelni azt a leányt, akit Rousseau szán fiktív neveltjének, Emilnek. Ő testesíti meg mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a francia filozófus nőeszményében fellelhetők. Ez a felfogás pedig nagymértékben hasonlatos ahhoz, amelynek alapján a férfi és nő közötti különbségeket hangsúlyozó korabeli orvosok és filozófusok – a középkori hagyományokra építve – a polgári család zárt világába száműzték a nőt.   

Mindemellett az is igaz, Rousseau írásaiban nem találjuk nyomát a korszakra egyébként jellemző, időnként kifejezetten harciassá váló nőellenes attitűdnek, a mizogin kirohanásoknak. Sőt, csodálja a „gyengébbik nem” képviselőit, akik – a családban betöltött formálisan alárendelt szerepük ellenére – képesek a befolyásolás finom eszközeivel élve akaratuk érvényesítésére. Mert van mód arra, hogy az okos nő jobb belátásra bírja a férfit. A szelídséggel párosuló talpraesettségből eredő „láthatatlan hatalom” hozzásegítheti őket érdekeik érvényesítésére.  

„A nő uralma erényeivel kezdődik. Alighogy bájai kifejlődtek, máris uralkodik szelíd jellemének jóvoltából, és tekintélyt szerez szerénységének. Hol az az esztelen és barbár férfiú, aki nem csillapítja le gőgjét, és nem válik figyelmesebb modorúvá egy okos és szeretetreméltó tizenhat éves leány oldalán, aki keveset beszél, figyel mások szavára, magatartásában illedelmes, szavaiban tisztelettudó, s akinek szépsége nem feledteti el nemét, sem ifjúkorát, még a félénkségével is érdekessé teszi magát, és tiszteletet vív ki, mert ő is tisztelettel viseltetik mindenki iránt?” (Rousseau, 1978, 358.)  

Mindebből látható, hogy Rousseau nem csatlakozik kortársainak ahhoz a táborához, akik lekezelően, sértően, esetleg gyűlölködve beszéltek, írtak a női nemről. Éppen ellenkezőleg. A párizsi szalonok kedvenceként csodálta a „szebbik nemet”. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy – inkább konzervatívnak mondható, mintsem forradalmian újszerű – leánynevelési elveiben női olvasótábora sem talált sok kivetni valót.

A korabeli írónők táborában azonban már nem volt egységes Rousseau nevelési (köztük leánynevelési) elveinek fogadtatása. Sokan közülük teljes egészében elfogadták gondolatait. Így tett például Marianne Ehrmann (1755-1795), aki „Philosophie eines Weibs” (Egy asszony filozófiája, 1784) című írásában behatóan foglalkozik az „Émile”-ben kifejtett nevelési elvekkel. Leánynevelésre vonatkozó követelménye és a nőről alkotott képe kísértetiesen hasonlít az Emil szerzőjének nézeteire: 

„A leánygyermek nevelése különbözzön a fiúétól – tanácsolja az írónő –, mivel a nő s a férfi nem egyformák karakter és temperamentum tekintetében; de nem is kell, hogy azok legyenek. … A női nem nevelésének mindig a férfit kell figyelembe vennie, mivel a nő kötelessége csak abban áll, hogy tessék a férfinak; hasznos legyen számára; szerettesse meg magát és vívja ki megbecsülését; gyermekkorában nevelje, öreg korában gondozza; ha kell, tanácsaival segítse, ha kell, vigaszaival legyen támasza, és mindezek mellett tegye kényelmessé az életét.” (Ehrmann, 1784.)   

Amalia Holst (1758-1829) pedig, aki egyébként más vonatkozásban Rousseau éles kritikusa volt, Rousseau okfejtéseire támaszkodva részesítette szigorú bírálatban a korabeli „modern” nevelés hibáit („Über die Fehler unsrer modernen Erziehung”, ‘Modern nevelésünk hibái’, 1791). Más írónők viszont teljes egészében elutasították tanait, vagy egyszerűen nem vettek róla tudomást. (Felden, 2001.)