A megismert tehetségmodellek megegyezést mutatnak abban, hogy a tehetség összetevői közül kiemelten kezelik az átlag feletti intellektuális képességeket, a kreativitást és a motivációt.

Az intelligencia alapján már gyakran önmagában is tehetségesnek tartják a gyermekeket. Az általános képességeken túl (pl. nyelvi készségek, fogalmi gondolkodás, memória, információfeldolgozási módok színvonala) a speciális képességek adják meg a tehetségek jellegzetességét (Kiss és Balogh, 2004). A speciális képességek leírása tekintetében érdemes visszalapoznunk Gardner modelljéhez. Az elméleti áttekintés ugyanakkor rávilágít arra is, hogy az intelligencia magas színvonala szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele a tehetségnek, annak egyfajta fejlődésen kell keresztülmennie.

A kreativitás, az alkotóképesség alapját Guilford megközelítése szerint a divergens gondolkodás képezi (Klein, 1989). A divergens gondolkodás jellemzői a fluencia (a gondolkodás könnyedsége, a flexibilitás, a gondolkodás hajlékonysága, az originalitás a gondolkodás eredetisége és az elaboráció (a kidolgozás, megvalósítás képessége). A kreativitást Landau (1997) a kreatív folyamat oldaláról közelíti meg, ennek fázisait fentebb ismertettük. A kreativitás leírásában azt hangsúlyozza, hogy az elért teljesítmény, a produktum mennyire újszerű, ill. mennyire használható (Landau, 1997).

A kreatív személyiség meghatározására, hogy kit is tekinthetünk kreatívnak több próbálkozás született: Landau (1997; 16. o.) szerint a kreatív egyének a sokoldalúságot, a sokféleséget részesítik előnyben. Differenciáltabban és teljesebben élik meg az eseményeket, gondolkodásuk rugalmas, ítéleteikben függetlenebbek, dominánsabbak és nárcisztikusabbak. Gondolkodásukban eredetiek, ötleteik magvalósításában elszántak, gondosak. A korlátozásokat nehezen tűrik. Kíváncsiság és érzékenység jellemzi őket. Landau a személyiségvonások mellett a kreatív magatartást úgy határozza meg, mint egyfajta merészséget, ami a határaink folyamatos kitágítására késztet, s lehetővé teszi, hogy környezetünkről folyamatosan új tapasztalatokat nyerjünk, a bizonytalanságok, a kockázatok ellenére is új megoldásokat keressünk. A kreativitás kibontakozására tehát bátorító és támogató környezetre van szükség.

Kérdésként vetődhet fel a kreativitás és az intelligencia kapcsolata. Megállapíthatjuk, hogy magas intelligenciából még nem következik kreativitás, a kreativitás viszont igényel bizonyos intelligenciaszintet. Az intelligencia az ismeretszerző képességünket jelenti, míg a kreativitás révén vagyunk képesek az információk között új kapcsolatokat teremteni (Landau, 1997).

A motiváció, szándék, hajtóerő viselkedésünkhöz. A magas szintű teljesítmény eléréséhez, a kognitív képességek kibontakoztatásához érdeklődésre, kíváncsiságra, kitartásra, törekvésre van szükség. A tehetséges gyermek akkor képes koncentrációra, ha örömét leli benne. Sok fiatal azért nem tud előrelépni tanulmányaiban, mert az ahhoz szükséges erőfeszítést nem vállalják (Csíkszentmihályi, Rathunde és Whalen, 2010). Gyakran a motiváció, a feladat iránti elkötelezettség hiánya vagy alacsony színvonala képezi a tehetséggondozás akadályát. A tehetséges gyerekek alulteljesítésének leggyakoribb oka a gyermek alacsony vagy túl magas önértékelése, érzelmi labilitása, szociális éretlensége, agresszivitása (Gefferth, 2000; idézi Kiss és Balogh, 2004).

Mirnics Zsuzsa (2014) az énhatékonyság, mint személyiségjellemző szerepét emeli ki. Bandura (2012; idézi Mirnics, 2014) szerint a magasabb énhatékonysággal bíró emberek inkább érzik azt, hogy saját maguk befolyásolják sorsukat, bíznak képességeikben, a nehéz feladatokat kihívásként élik meg, és nagyobb késztetést éreznek, hogy céljaik érdekében tegyenek.

A tanulók motivációját, önértékelését sok tényező alakítja, az iskola, a kortársak hatása, de erősen függ attól a társadalmi, családi környezettől is, amelyben a gyerek felnő. Csíkszentmihályi, Rathunde és Whalen (2010) tehetséges tizenéves gyerekek átfogó vizsgálatának tapasztalatai alapján a gyermeknevelés szempontjából a komplex családi működést tartják ideálisnak. Az ilyen családokban a családtagok között jellemző a magas kötődés és integráció, ami a biztonság és a stabilitás érzetét adja. Jellemzője ugyanakkor ezeknek a családoknak a differenciálódás, miszerint minden családtag számára biztosított az új feladatok és lehetőségek keresése is. A családot összetartó belső erő és a fejlődésre, változásra ösztönző kifelé ható erő ideális esetben egyensúlyt kell, képezzen. 

Bloom (1985; idézi Csíkszentmihályi, Rathunde és Whalen, 2010) tehetséges embereket saját családjukról kérdezett, s eszerint a családok nagyon gyerekközpontúak voltak, sok időt és energiát szenteltek a gyerekekre, másrészről fegyelmezett munkára és önállóságra nevelték őket. Az idő minél hasznosabb kitöltését és saját magukkal szemben magas elvárások megfogalmazását szorgalmazták gyerekeik számára. Fejlődésükhöz minden feltételt igyekeztek biztosítani.

Howe (1990; idézi Mirnics, 2014) hangsúlyozza, hogy a családi hatások két úton érvényesülnek: egyrészről a családok támogatják gyermekeiket az alapvető ismeretek megszerzésében, készségek, stratégiák kialakításában, másrészről átadják gyermekeiknek saját értékeiket, attitűdjeiket. A család elvárása és támogatása, az iskola szerepe és a család erőfeszítése a gyermek lehetőségeinek megteremtésére együttesen eredményezhetik a gyermekek sikerességét.