Segítő beszélgetés (konzultáció) az iskolában

Egy-egy tanulóval kapcsolatosan tapasztalt nevelési nehézségek (pl. problémás viselkedés, váratlan teljesítményromlás stb.) megoldásához elengedhetetlenül fontos, hogy a pedagógus és/vagy a szülő beszélgetést kezdeményezzen. A segítő beszélgetés során rendszerint az iskolai neveléshez kötődő aktuális nehézségekről, problémákról beszélünk. E beszélgetéseket jellegükben az különbözteti meg a hagyományos beszélgetéshelyzetektől, hogy céljuk az együttműködés előmozdítása és az előállt nevelési elakadások kezelése (Danger és Polster, 1988; idézi Felleginé, 2004).

A gyermekkel kapcsolatos problémák közlésénél óvatosnak kell lennünk, hogy ne címkézzük, és ne értékeljük a gyermek viselkedését. Ellenkező esetben félő, hogy a szülő saját magát is minősítve fogja érezni, megbántódik, s ez komolyan gátolhatja a további kommunikációt. Ha a szülőnek védekeznie, igazolnia kell magát, akkor képtelen a valódi problémára figyelni. Kritikus helyzetekben ezért érdemes a címkék helyett viselkedésekben megfogalmazni a problémát. A címke védekezésre kényszerít, míg a viselkedés jelzése megfoghatóvá, érthetőbbé, ezért kezelhetőbbé teszi adott esetben a konfliktust, s a szülő motivációja, kompetenciája inkább lesz megtartott (Tölgyesi, 2006).

Dangel és Polster (1988; idézi: Felleginé, 2004) a konzultáció lefolytatásához az alábbiakat javasolja:

• Kezdjük pozitívumokkal a beszélgetést! A pozitívumokat hallva a szülőben is oldódhatnak a szorongások, s a gyermekről is differenciáltabb képet alkothatunk.
• Kérdezzük a szülőt! A problémás viselkedést tapasztalva mivel próbálkozott eddig?
• Hangsúlyozzuk, hogy nem a gyermekkel, hanem csak néhány viselkedésével van probléma! El kell érnünk, hogy a szülő tudatosan figyelje a gyermekét.
• A szülővel történő konzultáció után lényeges a tanuló bevonása is.

A gyermek bevonásával elkerülhetjük, hogy a gyermek a szülő és tanára között vele szemben kiépített szövetséget feltételezzen, látnia kell, hogy a közös munka az ő érdekében történik, s nem rekesztődik ki semmilyen folyamatból.

A tanulót is kapcsoljuk be aktívan a problémakezelésbe! Kérjük őt, hogy figyelje magát, a problémás viselkedés jelentkezésekor hogyan érzi magát, mit érez, mire gondol, s ezt a szülő és a pedagógus is kísérje figyelemmel. Ennek eredményeként várhatjuk, hogy a gyermek önszabályozása erősödik. A szülő és a pedagógus egyeztessen a gyermek önmegfigyelésével kapcsolatosan, s a változásokat folyamatosan kísérjék és jelezzék vissza (Felleginé, 2004).

A közös stratégiák kidolgozására követhetjük a problémamegoldó konzultáció lépéseit (Gutkin és Curtis, 1987).

Az egyes lépésektől az esetlegesen beérkező új információk függvényében el lehet térni, mivel azok gyakran a probléma újraértelmezését teszik szükségessé.

1. A probléma definiálása és tisztázása

A probléma megfogalmazásának módjával magát a megoldást is segíthetjük. Érdemes a problémát látható, megfigyelhető viselkedéses jegyekkel definiálni, ami mindenki számára érthető. Összetett probléma esetén, érdemes azt elemekre bontani (pl. tanulás, társakkal való kapcsolat), ezáltal csökken a bonyolultsága. A probléma megfogalmazásához hozzátartozik az elérendő célok meghatározása is. A céloknak reálisnak és mindenki számára vállalhatónak kell lenniük.

2. A problémában ütköző erők elemzése

Milyen tényezők segítik a problémás viselkedés fenntartását? A gyereknek milyen tulajdonsága, képessége segítené a megoldást? Kinek lenne ebben még feladata?

3. Ötletbörze a lehetséges megoldások összegyűjtésére

Az ötletbörzének négy szabálya van, melyre figyelnünk kell: az első szakaszban szabadon, minden kritika nélkül lehet ötleteket gyűjteni. Bármit fel lehet vetni, csak a problémához kapcsolódjon. Minél több ötletünk van, annál nagyobb az esélye, hogy a megoldás is ott lesz közöttük. Az ötleteket később lehet kombinálni és módosítani. Az ötletbörzére érdemes időt szánni, vagy akár nem egy alkalommal végigvinni.

4. A megoldási javaslatok értékelése és kiválasztása

A legmegfelelőbb megoldás kiválasztásához több szempontból kell mérlegelnünk a javaslatokat, pl. a tanuló környezetére milyen hatással lenne akár az ó, akár a pedagógus viselkedésének változása.

5. A felelősség kijelölése: kinek, mikor, hol, hogyan, mi lesz a feladata.

6. A választott stratégia végrehajtása.

A résztvevők motivációja, elkötelezettsége a probléma megoldásában eltérő lehet, ezért fontos a folyamatos kapcsolattartás és a motiváció erősítése, támogatása.

7. A beavatkozás értékelése

Ha a beavatkozás sikertelen volt, visszatérhetünk egy korábbi lépésre. Siker esetén is célszerű lehet, a kapcsolattartás és visszajelzés a változás fenntartása érdekében. 

• Amikor tudatossá vált bennünk a kezelendő probléma, vizsgáljuk meg igényeinket, értékeinket! Határozzuk el, hogyan kérünk találkozót egymástól! A közös időpontot tartsuk tiszteletben!
• Minden esetben azzal beszéljünk először, aki érintett a kérdésben, s ne egy harmadik személlyel.
• Ha már interakció, valódi párbeszéd jött létre szülő és pedagógus között elsősorban információként kezeljük a másik ember érzéseit, indulatait. Fogadjuk el, hogy érzéseket váltottak ki belőle viselkedéseink. Mindig a gyerek maradjon a középpontban!
• Csak akkor tekintsük a problémát megoldottnak, ha eljutunk vele a gyerekig, s érzékelhető javulást tapasztalunk a viselkedésében (vagy a teljesítményében stb.).
• Közlendőnkben ne minősítsük a másikat (szülő-pedagógus), sem a gyereket! A gyerek viselkedését, mint tényt ismertessük egymással. Rendkívüli módon nehezíti az együttműködést, ha címkékkel, bélyegekkel illetjük egymást.
• Beszéljünk énnyelvben! Igyekezzünk magunkról, a saját érzéseinkről (félelmek, tehetetlenség, kiábrándultság, stb.), tapasztalatainkról beszélni, ahelyett, hogy a másikat neveznénk ki bűnbaknak.
  • Keressünk közösen konstruktív megoldásokat! Engedjük el a fantáziánkat, és gyűjtsünk közösen megoldási javaslatokat! Akkor tekintsük lezártnak közös „akciónkat”, ha a gyerek határozottan fejlődésnek indul azokban a dolgokban, amelyekben korábban megtorpanást tapasztaltunk. Jelezzük vissza hálánkat, pozitív érzéseinket a másik félnek, ha úgy érezzük, valóban együttműködő volt! Legyünk büszkék magunkra, hogy sikeresen megoldottunk egy problémát, különösen, ha azt mi kezdeményeztük!