Skip navigation

1.6 Az élő heraldika kora

Az élő heraldika korának (12-15. század) egyik legfőbb jellemzője, hogy a címerek használata a fegyverviseléssel, fegyverforgatással élő, napi kapcsolatban volt. Erre az időszakra tehető a címerek kialakulása, amely kezdetben tényleges tárgyi díszítő elemekből (díszített pajzs és sisak) táplálkozott. A fegyverhasználattal való szoros kapcsolat egyben a címerek egyszerűségét is biztosította, hiszen a pajzsok, sisakok díszítése a használati értéket nem ronthatta, illetve a használat jellegéből kifolyólag értelme sem volt a túlzottan bonyolult, sérülékeny, nehezen javítható, nehezen reprodukálható díszítőelemek használatának. Mindezeken túl a fegyverzet díszítésének elődleges funkciója a viselő azonosíthatósága volt, amit harci körülmények között az egyszerű elemek jobban szolgálhattak. A díszítő elemek megjelenésének elsődleges helye a pajzs volt, innen kerültek át részben vagy egészben a sisakra, zászlóra, köpenyre, lótakaróra, később pecsétre, épületekre, stb.

Az élő heraldika korában történt a címeralkotás szabályainak kialakulása. A korábbi autonóm, önkényes címerhasználatot és címeralkotást felváltja a hivatalos, szabályozott címerviselés és címeralkotás. Ennek mozgatórugója a címerek jogbiztosító szerepének megjelenése volt, amelynek révén a címerek használata egyre fontosabbá vált a fegyverviseléshez közvetlenül nem kapcsolódó területeken. A szükségességen alapuló címerhasználat és a szabad címerfelvétel gyakorlata ugyan még a 15. században is élt, de az adományozott címer már a 14. századtól értékesebbnek számított. A korszak végén a tűzfegyverek elterjedésével a lovagi harcmodor háttérbe szorult, ez pedig a címerhasználatnak a fegyverforgatástól való elszakadását eredményezte.