3.2.1. A hét

A hét a mesterséges mértékegységek sorában igen nagy régiségre, az ókori keleti kultúrák idejére megy vissza a hónapnál rövidebb, néhány napos szakaszok elkülönítésének igénye. E törekvés mögött jobbára praktikus okok álltak, például egyes vallási rítusok, illetve a kereskedés, a vásártartás vagy a jogszolgáltatás sűrűségének szabályozása, nemkülönben a munkavégzés és pihenés ritmusának ütemezése. Mezopotámiában kezdetben öt- majd hétnapos, Egyiptomban tíznapos, Rómában nyolcnapos szakaszolás érvényesült a napok egymásutánjában. A rómaiak nundinae-nak nevezett periódusa mögött ugyan a kilences szám húzódik meg, de mert a szakaszolás határnapjai egyszerre szakaszzáró és –nyitó napok is, emiatt ténylegesen 8 napokról van szó. A mai hét mint időegység alapvetően a zsidó vallás és kultúra révén terjedt el. A teremtéstörténet szerint az Úr 6  nap alatt teremtette meg a világot, a hetediken pedig megpihent. Feltételezhető, hogy e zsidó beosztás nem független a babilóniai asztrológia azon elképzelésétől, amely szerint a mozdulatlan Föld minden napját 1-1 körülötte keringő, isteni erőt megtestesítő bolygó tartja befolyása alatt, márpedig akkoriban 7 bolygóval (Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) számoltak. A napok elnevezése gyakran összefügg az azokat „vezérlő” istenek nevével, noha a keletről nyugat felé terjedő gyakorlattal sokszor együtt járt, hogy az istennevek a közvetítés folyamatában alkalmanként kicserélődtek. Az európai térséget a hetes beosztás ismerete a hellenizmus korában érte el, és világában fokozatosan hódított teret, végül Kr. u. 321-ben Nagy Konstantin császár tette hivatalossá naptári használatát. A hetek a naptári rendben megszakítás – illetve a hónapokkal és az évekkel való összehangolás – nélkül követik egymást, s az oszthatóság tekintetében mutatkozó problémás voltuk miatt rendre keresztezik a hónapok és az évek határait. A hét latin nevei: septimana, septimanae (f) és  hebdomada, hebdomadae (f). Egy-egy év 52 teljes és 1 töredékhétből áll.