4.5.4.2. A szökőnap problémája

Mai naptárismeretünk zavarba ejtő mozzanata a szökőnap február 24-ben való meghatározottsága. Ennek magyarázata valójában a római naptárhasználat néhány jellegzetes körülményében rejlik. Ismeretes, hogy a február hónap a római lunaris naptárban feltűnt – a hagyomány szerint a legendás Numa Pompilius király által bevezetett – 2 új hónap egyike, amely bizonyos tekintetben a sokáig évkezdetként használt március 1-jéhez képest az év záró időszakának mutatkozott. Kétféle hosszal volt jelen a római lunisolaris naptárban; a hosszú években 23 napos volt, míg rövid évek esetén 28 napos. A hosszú években a póthónapot tizenharmadikként február 23-át követően március 1. elé iktatták be. A többletidő beiktatásának ilyen értelemben február 23. után volt a helye a naptárban. Ráadásul a római napjelölő gyakorlat mindig a soron következő határnaphoz viszonyítva a hátralévő naptávolság számának megadásával datálta a napokat. Miután a számolásban magát a határnapot már 1-nek vették, február utolsó napját így „2 nappal március Kalendae-ja előtt” formában határozták meg. Egy 28 napos február esetén a február 23. utáni napot oly módon datálták, hogy „6 nappal március Kalendae-ja előtt”. E rendszerben világosan látszik, hogy a hónap elejéről napokat sorszámozó mai gyakorlattal szemben a hozzátoldás szabad vége nem közeledik a következő hónap, a március első napjához, hanem visszafelé haladva éppen hogy eltávolodik tőle. Minthogy a rövid évek utolsó februári napjánál, február 23-nál egy zárt egység végét, egyszersmind a betoldásokra alkalmas helyet érzékeltek, itt látták alkalmasnak a szökőnap elhelyezését is. Ezt olya módon oldották meg, hogy a február 24-ét, amelyet a 28 napos februárban – mint láttuk – „6 nappal március Kalendae-ja előtt” formában datáltak, szökőnap esetén „megkétszerezték”, és 2 egymás utáni nap megjelölésére használták. Magát a szökőnapot „dies bis sextus” (’másodszor hatodik nap’) elnevezéssel illették, a szökőéveket pedig ennek megfelelően „annus bis sextilis” (’a hatodikat kétszer feltüntető év’) néven nevezték. E hagyományból ered, hogy mai naptárunkban a február 24. és február 28. közé eső névnapok (Mátyás, Géza, Elemér) mindig állandó naptávolságra maradnak március 1-jétől, ám a hónap elejéről induló sorszámozott napjelölésének használatakor a szökőévekben 1 nappal feljebb, későbbre kerülnek (lásd ilyen értelemben a Mátyás ugrása kifejezést). A szökőnapot tehát voltaképpen mindig a február 23. és 24. napja közé iktatjuk be, és soha nem február 29-én tartjuk.