4.5.2. A római lunaris naptár

Megbízhatóan meghatározhatatlan időben a rómaiak lunaris naptári gyakorlatra tértek át. Ingatag hagyomány ennek idejét Kr. e. 700 tájára teszi, s a legendás királyhoz, Numa Pompiliushoz köti. A hónapokat 2 új hónappal bővítették ki, a Ianuariusszal és a Februariusszal. A hónaphosszok kiegyenlítettek lettek. Az idő múlását a valóságos holdciklusok egymásutánját figyelve követték. A hónap kezdetét az újhold elérkezése jelentette, amelyet mindig kihirdettek. A holdsarló feljövetelének kikiáltása (kalare = ’kikiáltani’) a hónap Kalendae-nak nevezett első napját jelentette. Emlékét a kalendárium szó őrzi. Kitüntetett napnak számított a holdtölte eljövetele is, amely a hónapok közepére, a 13., illetve a 15. napjára esett, s Idus-nak nevezték. Az első holdnegyed napjának ugyancsak megkülönböztető elnevezése volt, a Nonae. Ez az Idustól visszafelé számolt 9. napot jelentette a kiindulópont 1-nek vételével, tehát valójában 8 napnyi időtávot ölelt át. A hónapok többi napjának nem volt önálló elnevezése, hanem mindig azt adták meg, hogy a három soron levő határnap közül a legközelebb eljövőig még hány nap van hátra. A római napjelölés formáját a latin kulturális örökség részeként az egész középkor folyamán, de olykor még az újkorban is használták. Az évkezdő napot illetően ugyancsak változás állt be. Egy átmenet után, amelynek során a szeptember 1-jei évkezdet meghonosításával próbálkoztak, a január 1-jei évkezdő naphoz kezdtek igazodni. A január neve Ianus istenre, a kezdet és a vég, illetve a kapuk kétarcú őrére utal, aki az időkapunál egyaránt szemmel tartja a lezáruló és az elkezdődő időt. Az új évkezdet meggyökeresedése fokozatos volt. Az új consulok hivatalba lépésének napjává csak Kr. e. 153-ban tették január 1-jét. Hogy a március 1-jei évkezdet sem ment sokáig feledésbe, abból látható, hogy a február hónap a rövidségét és változó hosszát illetően is tipikus év végi – a naptári manipulációknak alkalmat adó – hónapnak mutatkozik.