1. Helyesírásunk alapelvei
Alapelvnek azt az eljárásmódot nevezzük, mely szerint egy szót vagy szóalakot írásban rögzítünk (Laczkó–Mártonfi 2005: 39).
Helyesírásunkban négy alapelv érvényesül: a kiejtés szerinti, a szóelemző, a hagyományos és az egyszerűsítő írásmód (a gyakorlatban egy-egy szóalak leírásakor több elv is hathat).
A kiejtés elve azt jelenti, hogy a szóelemeket (tő- és toldalékmorfémákat) legtöbbször a mai irodalmi és köznyelvi, azaz a sztenderd kiejtésnek megfelelően írjuk (akác, kell, nyolc, menni stb); tekintet nélkül a nyelvjárási, archaikus vagy egyéb ejtésváltozatokra (ákác–agác, köll–kő, nyóc, mennyi v. mönni stb.).
A beszélt nyelvben tájegységenként a hangzók hosszúsága-rövidsége között lehetnek különbségek, pl. Dunántúl egyes részein röviden ejtik a hosszú magánhangzókat [kut, ut, gyüjt, szelid stb.], másutt – így a Tiszántúl egyes területein – éppen fordítva, gyakran a rövideket is megnyújtják. Így olykor a köznyelvi kiejtés is ingadozik, nem kevés gondot okozva a helyesírás elsajátításában, vö. [szines, szives, tüzi], illetve [dícsér, írígy, síma] stb.
Számtalanszor találkozhatunk olyan alakváltozatokkal is, amelyeket az írás is, a köznyelv is elfogad, de használati értékükben lehetnek stiláris különbségek (reá–rá, ví–vív, csorog–csurog, gyermek–gyerek, lenn–lent, fel–föl stb.); az is előfordul, hogy a párok önálló szóként felcserélhetők, de összetett szóban már nem léphetnek egymás helyébe (egy csepp–csöpp eső, de cseppkő, cseppfertőzés; csend–csönd, de csendélet; leányom–lányom, de leányálom, hableány).
A szóelemző írásmód elve azt biztosítja, hogy a toldalékolt, illetve az összetett szavakban minden tag világosan felismerhető legyen, bár ejtéskor a szavak bizonyos hangjai módosulhatnak [mekszökik, baráccság, kösség, lácc, ájjmeg, hasommás] stb., ezeket az alkalmi változásokat írásban nem vesszük figyelembe.
A mássalhangzók kölcsönhatása kétféle: minőségi és mennyiségi.
Minőségi változásról beszélünk, ha
- zöngésség szerinti részleges hasonulás következik be: melegszik [melekszik]; kéztől [késztől] – zöngétlenedés; kapdos [kabdos], ablakban [ablagban] – zöngésedés jön létre;
- a képzés helye szerinti részleges hasonulásról beszélünk pl.: a szénpor [szémpor], azonban [azomban] stb. szavak kiejtésekor;
- a teljes hasonulás lehet írásban jelölt (abba, házzal, sahhal) és jelöletlen is: egészség [egésség], átcsábít [áccsábít], nagy csapat [natycsapat/naccsapat] stb.;
- összeolvadáskor két szomszédos mássalhangzó a kiejtésben egy harmadik, hosszú mássalhangzóvá olvad össze: nénje [nénnye], kertje [kertye], egyszer [eccer], barátság [baráccság] stb.
A fenti változásokat (az írásban jelölt teljes hasonulás kivételével) írásunk nem jelöli.
Mennyiségi változás lehet a
- mássalhangzó-rövidülés: hallgat [halgat], itthon [ithon], jobbra [jobra], küldd [küld];
- mássalhangzó-kiesés, melyet hangváltozás is kísérhet: azt hiszem [aszhiszem], mindnyájan [minnyájan]; röntgen [röngen].
A hagyomány elvét érvényesítjük helyesírásunkban, amikor egy szót vagy szóalakot nem a mai kiejtés vagy a szóelemzés elve alapján rögzítünk. Sok ilyen példával találkozhatunk családneveink írásakor, ezek az egyszerűbb típusútól (Paál, Balás, Horváth, Kiss) a különlegesig terjednek (Cházár, Thököly, Eördögh, Thewrewk, Batthyány, Beöthy, Medgyessy). Olykor az írásban rövidnek megőrzött magánhangzó hosszan ejtendő: Biró, Gombocz, Hajdu.
A hagyományos írásmódú szavak körébe tartozik az elipszilonos (ly-os) írás. A mai magyar kiejtésben ezt a hangot már nem különböztetjük meg a j ejtésétől, hosszú történeti változások következtében [j] hangértékűvé vált. A szókincsünkbe újabban bekerülő szavakban nem fordul elő, ly-t tartalmazó termékeny képzőnk nincs, így az ly-t őrző szavakat – mivel számuk inkább csökken, mintsem növekedne – egy kis odafigyeléssel meg lehet tanulni.
Az egyszerűsítés elvéhez két jelenség tartozik.
- Írástechnikai kérdés a többjegyű betűk kettőzése, az első jegyet ismételjük: meggyes, arannyal, Arannyal. Nincs egyszerűsítés viszont az összetételi elő- és utótag határán: kulcscsont, szeszszag, nagygyűlés stb.
- Amennyiben – a toldalékolás következtében – három azonos mássalhangzó kerülne egymás mellé, az kettőzöttre egyszerűsödik (azaz a helyesírás nem tünteti fel hiánytalanul a szóelemeket, hanem az ejtést követi): toll+lal = tollal, hossz+szal = hosszal, gramm+mal = grammal, Anett+től = Anettől, Cirill+lel = Cirillel stb.
Figyelem! Ez a szabály néhány tulajdonnévfajtára nem vonatkozik, így pl. a család- és márkanevek, földrajzi nevek, intézménynevek, címek esetében a hosszú mássalhangzóhoz a vele azonos kezdetű toldalékot kötőjellel kapcsoljuk, erre a név, illetve az alapforma visszaállíthatósága miatt van szükség, vö. Kiss-sel, Papp-pal, Knorr-ral, Bonn-nál, Elzett-tel. (A Kissel, Pappal írásmód Kis és Pap vezetéknevű családokat jelöl.) Hasonlóan járunk el az ilyen típusú szóösszetételek írásakor is: futball-labda, váll-lap, balett-táncos; strucc-comb.
Egyszerűsítünk a -féle, -szerű képzőszerű utótagok írásakor is mész +szerű = mésszerű, ám ha kettőzött betűre végződő szavakhoz járul az utótag, azt kötőjellel kapcsoljuk a tőhöz: dressz-szerű, expressz-szerű, griff-féle, puff-féle.
[A helyesírás küszöbön álló változtatásai között várható, hogy az Anettel típusú írásmódott felváltja az Anett-tel, ezáltal megszűnhet a tulajdonnevek említett kétféle írásmódja.]
Tágabb értelemben véve az egyszerűsítéshez tartozik az is, amikor az i-re végződő földrajzi nevek -i képzős melléknévi alakjában csak egy i-t írunk, akár magyar, akár idegen a név, vö. Zamárdi – zamárdi partszakasz, Helsinki – helsinki ismerős, Tahiti – tahiti utazás.