Skip navigation

1. Helyesírásunk alapelvei

Alapelvnek azt az eljárásmódot nevezzük, mely szerint egy szót vagy szóalakot írásban rögzítünk (Laczkó–Mártonfi 2005: 39).

Helyesírásunkban négy alapelv érvényesül: a kiejtés szerinti, a szóelemző, a hagyományos és az egyszerűsítő írásmód (a gyakorlatban egy-egy szóalak leírásakor több elv is hathat).

A kiejtés elve azt jelenti, hogy a szóelemeket (tő- és toldalékmorfémákat) legtöbbször a mai irodalmi és köznyelvi, azaz a sztenderd kiejtésnek megfelelően írjuk (akác, kell, nyolc, menni stb); tekintet nélkül a nyelvjárási, archaikus vagy egyéb ejtésváltozatokra (ákác–agác, köll–kő, nyóc, mennyi v. mönni stb.).

A beszélt nyelvben tájegységenként a hangzók hosszúsága-rövidsége között lehetnek különbségek, pl. Dunántúl egyes részein röviden ejtik a hosszú magánhangzókat [kut, ut, gyüjt, szelid stb.], másutt – így a Tiszántúl egyes területein – éppen fordítva, gyakran a rövideket is megnyújtják. Így olykor a köznyelvi kiejtés is ingadozik, nem kevés gondot okozva a helyesírás elsajátításában, vö. [szines, szives, tüzi], illetve [dícsér, írígy, síma] stb.

Számtalanszor találkozhatunk olyan alakváltozatokkal is, amelyeket az írás is, a köznyelv is elfogad, de használati értékükben lehetnek stiláris különbségek (reá–rá, ví–vív, csorog–csurog, gyermek–gyerek, lenn–lent, fel–föl stb.); az is előfordul, hogy a párok önálló szóként felcserélhetők, de összetett szóban már nem léphetnek egymás helyébe (egy csepp–csöpp eső, de cseppkő, cseppfertőzés; csend–csönd, de csendélet; leányom–lányom, de leányálom, hableány).  

A szóelemző írásmód elve azt biztosítja, hogy a toldalékolt, illetve az összetett szavakban minden tag világosan felismerhető legyen, bár ejtéskor a szavak bizonyos hangjai módosulhatnak [mekszökik, baráccság, kösség, lácc, ájjmeg, hasommás] stb., ezeket az alkalmi változásokat írásban nem vesszük figyelembe.

A mássalhangzók kölcsönhatása kétféle: minőségi és mennyiségi.

Minőségi változásról beszélünk, ha

  • zöngésség szerinti részleges hasonulás következik be: melegszik [melekszik]; kéztől  [késztől] – zöngétlenedés; kapdos [kabdos], ablakban [ablagban] – zöngésedés jön létre;
  • a képzés helye szerinti részleges hasonulásról beszélünk pl.: a szénpor [szémpor], azonban [azomban] stb. szavak kiejtésekor;
  • a teljes hasonulás lehet írásban jelölt (abba, házzal, sahhal) és jelöletlen is: egészség [egésség], átcsábít [áccsábít], nagy csapat [natycsapat/naccsapat] stb.;
  • összeolvadáskor két szomszédos mássalhangzó a kiejtésben egy harmadik, hosszú mássalhangzóvá olvad össze: nénje [nénnye], kertje [kertye], egyszer [eccer], barátság [baráccság] stb.

A fenti változásokat (az írásban jelölt teljes hasonulás kivételével) írásunk nem jelöli.

Mennyiségi változás lehet a

  • mássalhangzó-rövidülés: hallgat [halgat], itthon [ithon], jobbra [jobra], küldd [küld];
  • mássalhangzó-kiesés, melyet hangváltozás is kísérhet: azt hiszem [aszhiszem], mindnyájan [minnyájan]; röntgen [röngen].

A hagyomány elvét érvényesítjük helyesírásunkban, amikor egy szót vagy szóalakot nem a mai kiejtés vagy a szóelemzés elve alapján rögzítünk. Sok ilyen példával találkozhatunk családneveink írásakor, ezek az egyszerűbb típusútól (Paál, Balás, Horváth, Kiss) a különlegesig terjednek (Cházár, Thököly, Eördögh, Thewrewk, Batthyány, Beöthy, Medgyessy). Olykor az írásban rövidnek megőrzött magánhangzó hosszan ejtendő: Biró, Gombocz, Hajdu.

A hagyományos írásmódú szavak körébe tartozik az elipszilonos (ly-os) írás. A mai magyar kiejtésben ezt a hangot már nem különböztetjük meg a j ejtésétől, hosszú történeti változások következtében [j] hangértékűvé vált. A szókincsünkbe újabban bekerülő szavakban nem fordul elő, ly-t tartalmazó termékeny képzőnk nincs, így az ly-t őrző szavakat – mivel számuk inkább csökken, mintsem növekedne – egy kis odafigyeléssel meg lehet tanulni.

Az egyszerűsítés elvéhez két jelenség tartozik.

  • Írástechnikai kérdés a többjegyű betűk kettőzése, az első jegyet ismételjük: meggyes, arannyal, Arannyal. Nincs egyszerűsítés viszont az összetételi elő- és utótag határán: kulcscsont, szeszszag, nagygyűlés stb.
  • Amennyiben – a toldalékolás következtében – három azonos mássalhangzó kerülne egymás mellé, az kettőzöttre egyszerűsödik (azaz a helyesírás nem tünteti fel hiánytalanul a szóelemeket, hanem az ejtést követi): toll+lal = tollal, hossz+szal = hosszal, gramm+mal = grammal, Anett+től = Anettől, Cirill+lel = Cirillel stb.  

Figyelem! Ez a szabály néhány tulajdonnévfajtára nem vonatkozik, így pl. a család- és márkanevek, földrajzi nevek, intézménynevek, címek esetében a hosszú mássalhangzóhoz a vele azonos kezdetű toldalékot kötőjellel kapcsoljuk, erre a név, illetve az alapforma visszaállíthatósága miatt van szükség, vö. Kiss-sel, Papp-pal, Knorr-ral, Bonn-nál, Elzett-tel.  (A Kissel, Pappal írásmód Kis és Pap vezetéknevű családokat jelöl.) Hasonlóan járunk el az ilyen típusú szóösszetételek írásakor is: futball-labda, váll-lap, balett-táncos; strucc-comb. 

Egyszerűsítünk a -féle, -szerű képzőszerű utótagok írásakor is mész +szerű = mésszerű, ám ha kettőzött betűre végződő szavakhoz járul az utótag, azt kötőjellel kapcsoljuk a tőhöz: dressz-szerű, expressz-szerű, griff-féle, puff-féle.

[A helyesírás küszöbön álló változtatásai között várható, hogy az Anettel típusú írásmódott felváltja az Anett-tel, ezáltal megszűnhet a tulajdonnevek  említett kétféle írásmódja.]

Tágabb értelemben véve az egyszerűsítéshez tartozik az is, amikor az i-re végződő földrajzi nevek -i képzős melléknévi alakjában csak egy i-t írunk, akár magyar, akár idegen a név, vö. Zamárdi – zamárdi partszakasz, Helsinki – helsinki ismerős, Tahiti – tahiti utazás.