Skip navigation

3. A suksükölés – és ami körülötte van

A suksükölésnek azt nevezzük, amikor a -t végű igék jelen idő tárgyas ragozása során nem különböztetjük meg a kijelentő és felszólító módot (holott van különbség: E/3.-ban és többes számban is). A magyarban szép számmal akad -t végű ige, sok szót érint tehát ez a jelenség: bánt, irt, tart, tisztít stb., de -t végűek a műveltetők is: csókoltat, hibáztat stb.  Ilyen típusú példákat hallhatunk:

Ez bizony *bántsa a fülemet; de: Ne bántsa a gyereket!   Mindenért csak magát *hibáztassa. „...és  az orrodat is *tisztítsa…” (cukorkareklám); Mi nagyon *szeressük  a vendégeket.

Mivel ezt tartják a köznyelv legismertebb és talán legsúlyosabb nyelvhelyességi hibájának (l. Zimányi 2001), érthető, hogy a normasértéstől való félelem a bizonytalan nyelvhasználót arra ösztönzi, hogy olykor túlhelyesbítsen, s a várt felszólító mód helyett is a kijelentőt mondja: Kérem, hogy őt *választják meg küldöttnek…

Az -szt végű igéknél is hasonló jelenséget tapasztalunk (halaszt – halassza), ám ezt az ún. szukszükölést a közízlés nem tartja annyira kirívónak, mint a suksükölést, talán mert a kijelentő és a felszólító forma hangalakja között kisebb a különbség.

A kiterjesszük az adókedvezményt, beosszuk a pénzünket, elfogyasszuk az ebédet helyesen: kiterjesztjük, beosztjuk, elfogyasztjuk.

 A fenti jelenség inkább a köznyelvben és az irodalmi nyelvben stigmatizált, alacsony presztízsű forma, azonban egyes magyarországi nyelvjárásokban – például Székelyföldön is több helyen – természetes toldalékolási típus, olyannyira, hogy – bár ismerik a sztenderdet – egymással is, a közéletben is gyakran így használják (vö. nyelvi szolidaritás).  

A suksükölés az 1945 utáni években nemcsak a nyelvjárásokban volt jelen, azok is éltek vele – főként közéleti megnyilvánulásaik alkalmával –, akik alacsonyabb sorból való származásukra kívántak ezzel rávilágítani. Rádióműsorokban is, újságok lapjain is szinte mozgalom indult térhódítása ellen, így használata a köznyelvből jórészt visszaszorult, illetve rétegnyelvi szinten maradt.

Hasonlóan kerülendő a nákolás is („tudnák én, ha akarnák”). Feltételes mód E/1. személyben a -nék toldalék helyett sokan -nák-ot mondanak: *olvasnák még, ha lenne elég fény, *aludnák még, ha lehetne (helyesen: olvasnék, aludnék).  Miért alakulhatott ki ez a jelenség? Ha megfigyeljük, láthatjuk, hogy csak a mély hangrendű igéknél találkozunk vele. A magyar nyelvben igen erős hangrendi illeszkedés a mozgató rugója a -nák toldalék E/1. személyben történő megjelenésének. Az igényes köznyelvben stigmatizált alaknak minősül, nyelvjárásainkban viszont találkozhatunk vele. (A fenti toldalékolt alakoknak a normától való eltérését egyes kutatók nem is nyelvészeti, hanem inkább nyelvszociológiai és kulturális kérdésnek tartják.)