Skip navigation

5. A szomszédsági párok

A társalgás másik fontos szerkezeti eleme a forduló mellett a szomszédsági vagy szoros pár, amely két szorosan egymáshoz kötődő, egymást feltételező, párba rendeződött megszólalásból áll. Tipikus, mindennapi életünkben gyakori szoros párok a kérdés – válasz; üdvözlés – ajánlat – elfogadás vagy visszautasítás; kijelentés – tudomásulvétel; bókolás – elfogadás vagy visszautasítás; kérés – teljesítés, mint amilyenek a – „Szevasz.” – „Szevasz.”; – „Rágyújtasz?” – „Kösz, most nem.” típusú párbeszédek.

A társalgás elindításához először is fel kell hívnunk magunkra a másik figyelmét, el kell érnünk, hogy ő hajlandóságot mutasson az együttműködésre, azaz a társalgásban való részvételre. Ezt a célt szolgálja a felhívás – válasz szekvencia. Még a jobb családokban is hányszor kell feleslegesen megismételni az olyan jellegű mondatokat, mint a „Rituskám, menj már lefeküdni!”. Sokkal hatásosabb, ha először csak a felhívás hangzik el: „Kislányom!”, majd csak az igenlő – „Igen” vagy „Tessék” stb. – válasz után mondjuk el kérésünket.

Sokkal bonyolultabb a társalgást mindkét fél egyetértésével befejezni. Schegloff és Sacks szerint ez úgy történik, hogy a felek két fő lépéssel zárják beszélgetésüket. Az első a zárást megelőző állítás és az erre adott válasz. Ha az egyik fél úgy gondolja, hogy a téma kimerült, összefoglalhatja az addig elhangzottakat, például „Szóval így történt”; „Nem is gondoltam volna arra, hogy ez megtörténhet”, vagy olyanokat mondhat, hogy „Hát ez van”, „Oké”, „Na jó”, „Hát akkor...” stb., mintegy ezzel jelezve a téma lezárását. Az ilyen jellegű mondatok révén megnyílik a lehetőség a zárásra. A társ ilyenkor vagy új témát dob be, vagy beleegyezik a társalgás befejezésébe. A második, záró rész ily módon a zárást megelőző állítással (állításokkal) és a rá adott válasszal (válaszokkal) kezdődik, és a végső megnyilatkozás-váltással fejeződik be. Miután a felek mindegyike semmitmondó szavaival tulajdonképpen lemondott a forduló jogáról, a végső zárást még megelőzhetik az udvariassági formulák, jókívánságok vagy mondjuk egy későbbi találkozás szándékának vagy időpontjának jelzései, de utána általában már csak az elköszönés marad.

Ezek a társalgási konvenciók nagyon erősek. Be nem tartásuk időveszteséggel, rosszabb esetben sértődéssel, társadalmi következményekkel is járhat.

A telefonbeszélgetés kiváló terep a szoros párok illusztrálására. Már a tárcsázás után megjelenik egy szoros pár első, sajátos tagja, amely nem verbális megnyilatkozás, hanem csörgés.

A felhívás – válasz szekvenciák mögött rejtőző implicit szabályok ismeretének hiánya törvényszerűen vezet az egyébként elkerülhető mérgelődéshez, a kommunikáció zavaraihoz. Ahogy egy utcai találkozásnál „Szervusz”-t köszönve tesszük közzé felhívásunkat, amivel azt szeretnénk elérni, hogy a másik köszönjön vissza, és ezzel mutasson hajlandóságot a kapcsolatfelvételre; úgy várjuk a csengetés után a választ: „Tessék, Kovács lakás” vagy egyszerűen „Tudakozó”. Amennyiben ez elmarad, és a kagylóba nem szól bele senki, az elmaradt válasszal a felhívás a folytatásra is elmarad. A beszélgetés még az előtt megakadhat, mielőtt ténylegesen elkezdődne. Az sem jobb, ha nem várjuk meg, hogy valaki válaszoljon felhívásunkra (csengetésünkre), hanem rögtön belefogunk mondandónkba. Ha a felhívás egyszer már elhangzott, akkor arra mindenképpen válasznak kellene következnie.

Napjainkban, amikor a mobiltelefon mindennapos, és a számítógépes telefonálás (a skype) esetén a kamera segítségével a csengetés pillanatától már láthatjuk a hívó felet, a telefonbeszélgetésekre jellemző szoros párok eltér(het)nek a vonalas hívásoknál tapasztaltaktól.