1. Idegen hatások, idegenszerűségek a magyar nyelvhasználatban
A témának bőséges szakirodalma és megannyi megközelítési módja van, és kérdés még az is, a számtalan lehetséges szál közül mikor, mit, milyen politikai-kulturális környezetben vizsgálunk. E fejezetben nem tudunk mindennel részletesen foglalkozni, erre megvannak az alapmunkák, nyelvtudományi és közéleti fórumok, itt először a szükségünk van-e ennyi idegen szóra; kerüljük-e az idegen szavak túlzott használatát típusú kérdések, megállapítások igaz-hamis voltát járjuk körül.
A purista nézetet vallók szerint minden idegen szó helyett a magyar megfelelőt kell használni, ám amit az átlagos beszélő magyarnak érez, az lehet, hogy valaha szintén idegen szó volt, mára pedig jövevényszóként beépült szókészletünkbe. Elődeink idegen kultúrákkal megismerkedve, azok által gazdagodva nemcsak az újonnan megismert fogalmat, dolgot, hanem annak nevét is átvették, ezáltal bővült, színesedett szókészletünk – olykor esetleg már meglévő szavaink kiesése árán is (vö. m. verő – szl. kalapács, m. búzafő – szl. kalász). Nyelvünkbe tehát mindig érkeztek idegen eredetű szavak (képzők is), egy idő után adaptálódtak, beépültek, és ma már sajátunknak érezzük őket.
Egy másik nézet szerint az idegenszó-áradat elkerülhetetlen, az csupán a globalizáció egyenes következménye, nehezen leszünk EU-kompatibilisek, ha elszigetelt kis nyelvünkön próbálunk kifejezni mindent; a modern világ „latinja”, lingua francája úgyis az angol, a politika, számítástechnika, közgazdaságtan terminusai jobbára szintén onnan származnak, s ha nem is tudjuk mindet helyesen leírni-kiejteni, akkor legfeljebb lefordítjuk (vö. tükörfordítás). Könnyen belátható, hogy mindkét nézet szélsőséges a maga módján. A probléma sokrétűbb, nem fehér-fekete megközelítést igényel. Használatukról, szükséges vagy felesleges voltukról Bokor (1995: 177) – némileg egyszerűsített sémával, de a megértést jól segítő példákkal – a következő felosztást adja:
Használandó, ha nincs magyar megfelelője, és az egész társadalom számára általánosan ismert fogalmat jelöl: rakéta, stressz, vitamin; illetve akár csak szűkebb körben, pl. egy szakmában ismert fogalom: cellulóz, katalizátor.
Használható, de nem feltétlen szükséges:
Kerülendő:
A fentebb hozott példákon érződik, hogy nem mostanában kerültek a nyelvbe. Ma jóval erőteljesebb idegen hatást is érzékelhetünk: egy gazdasági témájú folyóiratunk álláshirdetéseiben rendszeresen szinte csak angol szóval elnevezett munkakör betöltésére keresnek munkatársakat, pl. Senior Kontrollert, Sales Managert, System Analystet, Software Support Engineert – magyar munkahelyre. (Ezeknek a foglalkozásneveknek bizonyosan van, lehet magyar megfelelőjük, de így talán jobban illenek a hirdető folyóirat és vállalat „imidzséhez”…) Bemeneti és kimeneti követelményeknél inputról és outputról olvashatunk, a celebek öltözködését (hogy trendik legyenek) stylist segíti; újabban gyakran posztolunk magunkról selfie-t, sőt már szelfit is, egy jó munkahely cafetériával is ellátja dolgozóit – és a sort hosszan folytathatnánk. A főként az angol nyelvből származó szavak gyors terjedésének oka gyakran hangulati értékükben, rövidségükben is rejlik (az ismert példa szerint: ha egy pubban voltam, fordíthatom esetleg a „kocsma” – egyébként szláv eredetű – szóval, de a két jelentés nem ekvivalens, csak tartalmilag megközelítő). Máskor az aktuális szaknyelv nem elég fürge, hogy idejében találó magyar megfelelőt alkosson, vagy mire az megszületik, a szak- és köznyelvben már elterjedt az eredeti angol kifejezés. Több EU-s tagállamban törvények és rendeletek szabályozzák a nyelvhasználatot, esetleg az Akadémia feladata (pl. Franciaország), hogy megalkossa és mielőbb a média rendelkezésére bocsássa az idegen szó helyett a megfelelő hazai kifejezést, ezáltal igyekeznek elkerülni a spanglish, franglais stb. néven illetett változatok térnyerését. (Magyarországon csak az üzlet- és cégnevek esetében szabályozza rendelet, hogy az idegen elnevezés mellett – amennyiben az nem nemzetközileg elismert márkanév, – a portálon szerepeljen a név magyar megfelelője is.) Mivel az idegen szó nem állandó, hanem változó történelmi kategória, használatáról azt mondhatjuk, hogy nem mindig fölösleges; mérlegelni kell, hogy az adott esetben szükség van-e rá, vagy – főként ha már más, megkerülhetetlen idegen elnevezések, terminusok is „terhelik” a szöveget – mondandónkat közérthetőbbé tesszük a magyar megfelelőjének a használatával.
Az angol hatás rejtett formájának nevezi Zimányi (2006: 59–65) azt a jelenséget, amelynek erőteljesebb térnyerését kb. a ’90-es évek társadalmi-politikai változásaitól lehet nyomon követni: latinizmusaink angol hatásra történő megújulásáról van szó. Hivatalos írásbeliségünkben évszázadokig a latin volt az uralkodó nyelv, a latin és görög elemeket tartalmazó szakkifejezések és a pszeudolatin szavak (ál-latin, vagyis a maguk korában még ebben a jelentésben nem létező, hanem később alkotott terminusok: nonfiguratív, lokomotív, posztgraduális, prehisztorikus stb.) nem tűnnek szokatlannak a magyarban. A mai angolban is igen nagy arányban találunk görög, latin, francia gyökerű elemeket – számukat mintegy 50 %-ra teszik. A bankvilág, a pénzügyi szféra, a film- és szórakoztatóipar, a sport, a diplomácia és politika szakszókincsével sok latinizmus és anglicizmus kerül át a magyarba, természetesen már azzal a jelentésmódosulással, amelyet a szó az angolban elszenvedett. Így lesz az eredetileg ’előmozdítás, előléptetés’ jelentésű promócióból kereskedelmi szakszó, a minősítő versenyekből kvalifikáció, a cégeket auditálják (kb. ’átvilágítják’), a folyamatokat monitoringozzák (’figyelemmel kísérik, megfigyelik’), már nem útvonalat tervezünk, hanem „kilogisztikázzuk”, hogy jutunk el A-ből B-be. A szaknyelvekben terjedő, a klasszikus latin műveltséget idéző kifejezések nyelvészeti szempontból – mivel átadójuk az angol – angol kölcsönszónak, rejtett anglicizmusnak minősülnek.