5. Nyelvi babonák

A fogalmat hívják még nyelvművelő vagy nyelvhelyességi babonáknak, maradjunk azonban a fenti elnevezésnél, ti. ezzel a címmel jelentette meg Szepesy Gyula (1986) a témában máig is érvényes megállapításokat tartalmazó, összefoglaló jellegű könyvét. A nyelvi babonák olyan, a nyelvhelyességgel kapcsolatos álszabályok, amelyek a nyelv felületes ismeretén, a nyelvi tények félremagyarázásán, nemritkán téves okoskodáson alapulnak. Terjesztői közt sokszor találunk tudálékos, szőrszálhasogató laikusokat, de olyan írástudók, tanárok, purista szógyomlálók is vannak soraikban, akik valaha „így tanulták, így tudják” – és így adják tovább.

Ki nem hallotta még „javító” szándékkal, azt a korholást: A magyarban és-sel, de-vel, hát-tal nem kezdünk mondatot! („Hát a mi Sándorunk most mit csinál?” Petőfi ezek szerint ezt nem tudta?) Talán hallottuk még szüleinktől (nagyszüleinktől) a mondókát, amelyet még az iskolában tanultak: „-tatik, -tetik (a) magyarban nem használtatik, -andó, -endő a magyarban kerülendő” stb.

A másik máig élő tévhit, hogy a lenni + -va, -ve határozói igeneves szerkezet (a meg van engedve-féle) germanizmus, helyette a befejezett melléknévi igenevet kell használni (pedig az csak jelző lehet). A felállított (ál)szabály szerint tehát: az előzés megengedett (helyesen: meg van engedve); gyógyulása nálunk biztosított (helyesen: biztosítva van) stb.   Furcsaságán túl  (a fű le van vágva helyett azt mondani, hogy *a fű  levágott?) ez a szerkezet még félreértésekre is okot adhat, elég, ha a már klasszikus, többször idézett példát látjuk: a szélhámos leleplezett (kit?). Helyesen: a szélhámos le van leplezve.  Szepesy nyomán „tötö”-nyelvnek hívják ezt a jelenséget (a melléknévi igenév t-jéről).  Többen úgy vélik, a létige + va, -ve szerkezet használatát csak akkor tarthatjuk helyesnek, ha állapotot, állapotváltozást jelöl (a pocsolya be van fagyva, meg vagyok fázva). Szepesy példákon érzékelteti, hogy gyakran eredményt, illetve eredményességet is jelöl: meg vagyok én áldva veletek (itt nem mondhatjuk, hogy áldott, megáldott vagyok); jól ki vagyok fizetve (azt sem, hogy kifizetett vagyok) stb. Nyelvünk tele van hasonló népi és irodalmi példákkal (Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva…, A horgosi csárda ki van festve…). A rokon népeknél (vogul, osztják) is megvan ez a szerkezet, tehát nincs semmi okunk arra, hogy irtani, kerülni kellene. Kétségkívül vannak olyan igék, amelyekből csak nehézkesen lehet képezni az igenevet: mászik, megy, belép, eszik; ilyenkor a cselekvést természetesebb igével kifejezni, vagyis az ismert és elrettentő példaként emlegetett „a macska fel van mászva a fára”, helyesen: felmászott, ment, belépett, evett. (Az el vannak menve, el vannak utazva  típusú kifejezéseket a köznyelv nem használja, de  egyes régiókban nyelvjárási szinten ismert és hallható.)

A határozói igeneves szerkezettel általános vagy határozatlan alanyra utalunk, így a hivatali nyelvben és a köznapi nyelvhasználatban is alkalmas arra, hogy rejtve maradjon – akár szándékosan, akár mert nem fontos –, hogy ki végezte a cselekvést: a dolog el van intézve, a csekk be volt fizetve stb.

A nyelvi babonák tárháza szinte kimeríthetetlen, gyakran olvashatunk folyóiratok, újságok lapjain, internetes fórumokon rovatszerkesztőnek címzett (vagy másik olvasó beírására reagáló) leveleket, amelyben egy-egy szó, kifejezés használatát kifogásolják – lelkes laikusok.

Sokan helytelenítik az utóbbi időkben nálunk is terjedő (eredetileg az erdélyi magyar nyelvhasználatban honos) el kell menjek, meg kell tegyem típusú, ún. kettős állítmányú szerkezeteket, a 2000-ben megjelent Magyar grammatika azonban  már tényként rögzíti és elfogadja, mint az el kell mennem, el kell, hogy menjek kifejezések egyik változatát.

A mai nyelvészek túlnyomó többsége már úgy tartja, nem lehet mindent jó – rossz, helyes – helytelen szembeállításra egyszerűsíteni. Van, ami köznyelvi, van, ami regionális változat.