3.3. Instrukcióadás

Az utasítás (instrukció) a különféle tanórai tevékenységek elvégzésére szólít fel. Mindig a pedagógus megnyilatkozása, hiszen a tantermi kommunikáció aszimmetrikus jellegéből következően a tanulók részéről eleve elő sem fordulhat. Gyakran halmozottan jelenik meg, a pedagógusok legtöbbször nagyon aprólékosan körülírják a teendőket a feladatvégzés egyértelműsítése végett.  (Grafitceruza a kézben! Figyelj, tedd ki a jelet a szokásos helyre! Figyeld meg, meddig tartanak a nagy szerkezeti részek! Most csak ezeket jelöljétek! Csendben dolgozik mindenki.) Az elvégzendő tevékenységet jelölő igét, amely leggyakrabban felszólító módban áll (csoportosítsátok, húzzátok alá, oldjátok meg) instrukcióigének hívjuk.

Az instrukció szólhat az egész osztálynak többféle mondatformában, változó igemódban, illetve számban és személyben (Fejezzétek be! Mindenki kezdje el! Senki nem beszél. Figyelünk.). Egyénre szóló utasítás esetén szorosan tapad hozzájuk annak a tanulónak a megnevezése, akinek az instrukció szól (Olvasd csak fel, Kata!). Megjelenhet célzás formájában is (Dolgozol, ugye?). Tartalmában nagyon változatos: utalhat helyzetváltoztatásra (Álljatok fel!), összefügghet valamilyen taneszközzel (Vegyétek elő a könyvet! Tegyétek el a füzetet!) vagy egyéb tevékenység elvégzésével. Utóbbi esetén gyakran fonódik össze a tanári kérdéssel: a Húzzátok alá a szövegben az igéket! instrukció ekvivalens a Melyek a szöveg igéi? tanári kérdéssel; azzal a különbséggel, hogy szorosan hozzákapcsolja az elvégzendő művelet megnevezését is (aláhúzás).