2.2. A beszédszünet

Az iskolai gyakorlatban az tapasztalható, hogy a folyamatos (megakadás/szünet nélküli) olvasás a „szép”, „helyes”, jó olvasás fogalmával asszociálódik. Ezt támasztja alá az is, amikor olvasásfelméréskor mérik, hogy az adott szöveget a gyerek hány másodperc alatt olvassa el. Minél rövidebb idő alatt olvassa el a tanuló a kijelölt szöveget, annál gyakorlottabb olvasónak számít, annál inkább rutinszerű már az olvasása, azaz „megtanult” olvasni. Ezzel egyidejűleg olyan szokása is kialakulhat, hogy ne tartson szüneteket. A szövegek megszólaltatásakor azonban a beszédszünetnek éppolyan fontos szerepe van, mint a hangsúlyozásnak, hanglejtésnek. A szünetek nemcsak a rövidebb-hosszabb levegővételre

fordított időt jelentik, mikor nem jön ki hang a torkunkon, hanem a mondanivaló értelmi tagolására is tudatosan használjuk őket. Ezzel érzékeltetjük a tagmondatok, a gondolati egységek határát. A szünetekkel nemcsak a szöveg értelmi feldolgozását segítjük elő a hallgatóban, hanem előkészíthetjük vele a figyelem irányítását is a fontosabb, kiemelendő gondolati egységekre. Fontosabb gondolatok előtt tehát érdemes rövidebb előszünetet beiktatni. A mondaton belül a közbevetett részeknél közepes hosszúságú szünetet tarthatunk.

Gyakorta tapasztalható, hogy az olvasók beiktatnak szüneteket, ám megtartásukat leginkább a vesszőkhöz igazítják, és nem az értelmi gondolati egységekhez: azaz „vesszőtől vesszőig” olvasnak, a „hogy” előtt mindig megállnak stb.

A hangsúlyozási szabályszerűségek megértését segítik az alábbi hangsúlyozási jelölések. Megkülönböztetünk rövid szünetet (jele ¦), átlagos szünetet (jele |), hosszú szünetet (jele (||). A szókapcsolásokat Ù-gel jelöljük.