1. A beszéd-és nyelvi állapot megnyilvánulásai

A beszéd-és nyelvi állapot megnyilvánulásai, különösen ezek kialakulásának kezdeti szakaszában kitüntetett szerephez jutottak a nyelvvel, beszéddel foglalkozó tudományágak kutatási területeinek megközelítéseiben. A verbális teljesítmények patológiás – tipikustól eltérő – fejlődésmenetének tanulmányozása felveti a beszéd-és nyelv megkülönböztetésének kérdését, az okok feltárását, súlyosság szerinti kategorizálását, az egyes nyelvi szintek érintettségét, a lemaradás tartósságának, fennállásának mértékét és idejét, a sérülés, zavar, deficit, elmaradás elsődleges és önmagában körülírható voltát, vagy következményes, más elsődlegesen fennálló zavarhoz, sérüléshez, hiányossághoz társulóan történő megjelenését. Kérdéses továbbá a nyelvhasználat zavarának alaki és tartalmi szempontok szerinti megkülönböztetése, illetve a beszédpercepció és beszédprodukció érintettségének mértéke.

Franz Gall írta le először olyan gyermekek megkülönböztetett csoportját, akik beszédértésükben és utánmondásban nem, de beszédprodukciójukban lemaradást mutattak (nem beszéltek), értelmi képességeik életkori átlagának való megfelelés mellett. (Fehérné, 2013). Gall publikált esetei nyomán az intellektuális képességzavarral nem rendelkező, és ép hallású, megfelelő verbális környezetben nevelkedő gyermekek beszéd-és nyelvi fejlődési zavarára Väisse által használt „congenital aphasia” (veleszületett afázia),, német nyelvterületen a „némaság siketség nélkül”, (Schmalz, 1846, Fehérné,2013), illetve a „hallónémaság”( Coën, 1886) terminusok terjedtek el a kora-gyermekkori beszéd időben való megjelenése hiányának jelenségköre leírására.  A magyar szakirodalomban a következő kifejezések is használatban voltak a kései beszédkezdet, megkésett beszédfejlődés megjelölésére: „szóvakság” (Morgan, 1896, Kerr, 1897 – Fehérné, Foniátria), „fejlődési afázia”, „gyermekkori afázia”, „audiomutitás”, dysphasia, alalia idiopathica, veleszületett szósüketség, idioglossia, expressziv-impresszív beszédzavar, szenzoros és motoros beszédzavar, diszgrammatizmus, beszédzavar, súlyosan megzavart beszédfejlődés.  – Utóbbi elnevezések tárát 1972-ben a Nemzetközi Logopédiai és Fonetikai Társaság Iskolaügyi Bizottsága Lauri közleménye nyomán gyűjtötte össze. (Gerebenné, 1991)

18. hónapos korig a beszélés hiányára: „fiziológiás némaság”,

18. hótól 3 éves korig: „retardált beszédfejlődés”

3 éves kor utáni időszakra is áttolódóan a beszélés hiányát: „hallónémaság” ((Loebell, Schilling)”kóros beszédgyengeség” elnevezéssel illetik. , Luchsinger írta le az úgynevezett „beszédgyengeség tünetegyüttest”, melynek hátterében talált familiáris halmozódást, tehát veleszületettséget feltételezett a háttérben . A megjelenő tünetek:

1. „1. megkésett beszédfejlődés,
2. makacs univerzális pöszeség,
3. „akusztikus agnózia”(Mérei, 1989)
4. „agrammatizmus”,
5. olvasás-és írászavar iskoláskorban,
6. hadarás, több esetben dadogással kombinálódva
7. zenei, ritmikai képességek gyengesége
8. esetenként kiemelkedő matematikai-logikai-aritmetikai képességek (Frint, 1982)

Seemann a következő felosztást javasolja a megkésett beszédfejlődés fajtáinak megkülönböztetésére:

1. Egyszerű megkésett beszédfejlődés
2. Csökkent beszédkészség a beszédszervek rendellenessége miatt
3. Csökkent beszédkészség elhanyagoltság következtében
4. Csökkent beszédkészség súlyos testi asthenia következtében (fejletlenség, alultápláltság)
5. Konstitucionálisan megkésett beszédfejlődés
6. Csökkent beszédkészség hallászavar következtében
7.  Csökkent beszédkészség értelmi fogyatékosság következtében
8. Csökkent beszédkészség a beszédközpontok sérülése következtében (afázia!!! – szerzett!!!)
9. Csökkent beszédkészség az extrapyramidális rendszer megbetegedései következtében (dysarthria, diszfónia, diszpraxia, apraxia!!!)
10. Akusztikus agnózia

Mérei Ferencné (1983) szerint – a hároméves korig nem beszélő,, vagyis „megkésett beszédfejlődésű” gyermekekre jellemző tünetek a következők, melyek akkor is jelentkeznek, ha nem áll fenn hallássérülés, az idegrendszer fejlődése ép, kedvező, támogató verbális inger-környezet a csecsemő számára, kiegyensúlyozottan, egyenletesen biztosított , valamint kapcsolata gondozójával, legtöbbször az anyával meleg, szeretetteljes:

1. „csökkent beszédkészség”, mely megnyilvánul az alábbiakban:
1. minőségileg és mennyiségileg szűkösebb, szegényesebb gagyogás;
2. alakilag, szuprszegmentumokban is jelentkezően sivárabb hangadás, hangképzés;
2. „ a beszédfejlődés megrekedése” : az első szavak időben zajló megjelenése után a szókincs gyarapodása megreked, a szókincsrobbanás 3 éves kor utánra tevődik, 4-5 éves korban a tipikusan fejlődő gyermekek megközelítőleg 2 éves kori átlagának megfelelő;
3. „szócsonkítás”, vagyis alakilag redukált, erősen torzított szavak vagy szótöredékek jellemzik a megjelenő és használt szavakat, gyakori a dajkanyelvi szóval, „bébiszóval” való helyettesítés időben hosszan, tartósan való fennállása, javított forma megőrzése nélkül;
4. „Makacs, tartós pöszeség”, gyakran inkonzekvens paraláliák, torzítások, gyakori az egész beszédhang-állományra hosszú időn át kiterjedő cserék és torzítások fennállása;
5. „Agrammatizmus”, grammatikai szerkezetek, morfémák használatának tipikustól eltérő fejlődése és használata, a használatban a tipikus, hibás formák elnyúló fennmaradása, egyes formák kialakulásának hiánya vagy zavara;
6. „Hadarás, és/vagy dadogás” megjelenése az összefüggő beszéd megjelenésével párhuzamosan – hadarás gyakoribb, az esetek egyharmadánál dadogás;
7. „Balkezesség” szignifikánsan nagyobb arányú megjelenése;
8. „zenei képesség gyengesége”, amuzikalitás, beszéd-és zenei ritmika gyengesége;
9. matematikai képességek kiemelkedő volta (Mérei Ferencné, 1965, 1983)

Seemann, és Méreiné a következő idői kategóriahatárok mentén különítették el a jelenséget az alábbiak szerint: 3 éves korig „fiziológiás némaságról”, 3 éves kortól „retardált beszédfejlődésről” beszélnek. (Frint, 1982)

Liebmann az első, aki a szenzoros és motoros típust megkülönbözteti, vagyis beszédészlelési és beszédkivitelezési funkciók dominanciáját elkülöníti e jelenségkörben.  Angolszász nyelvterületen használatos a receptív és a motoros fejlődési afázia megkülönböztetése (Ingram, 1955, Benton, 1964) (Fehérné, 2013), majd egyre gyakoribbá válóan az expresszív és receptív fejlődési diszfázia megnevezés, és elkülönítés használata.

A fejlődési diszfázia kifejezés fedte le legáltalánosabban a késő, megnyúló, kései beszédkezdettel jelentkező, de jó prognózisú, közel tünetmentesen javuló „valódi” megkésett beszédfejlődéstől megkülönböztetett, nyelvi-és beszédteljesítményeikben a tipikustól eltérő fejlődésmenetet, nyelvi zavart mutató gyermekek nyelvi-és beszédsajátosságainak jelenségkörét. Gerebenné Várbíró Katalin munkásságához köthető az 1990-es években a terminológia tisztázása, és a körülhatárolás, szorosabb definíció megalkotása. (Gerebenné, 1991)

Akadályozott beszédfejlődésűnek minősíti a „súlyos beszédhibás gyermekek azon csoportját, akiknél technikai, alaki nehézségek (artikulációs hibák, dadogás), mellett a beszédmegértés-és kifejezés egyaránt zavart szenved,” a nyelvi fejlettség  4-6 éves korban fonológiai-szemantkai-szintektikai és morfológiai szinten eltér az ép fejlődésmenettől” (Gerebenné, 1991. 77.o) „Az akadályozott beszédfejlődés az óvodáskor időszakában fennálló súlyos nyelvi kommunikatív fejlődési elmaradást jelöl. Kialakulásában elsődlegesen a beszédpercepció és motorium vezérlését befolyásoló idegrendszeri mechanizmusok zavara játszik szerepet.” (Gerebenné, 1991. 77.o.)