2. A beszéd és a nyelv viszonya

A beszéd és a nyelv viszonyát illetően szükséges megválaszolni a genetikus és funkcionális elsőbbség kérdését. A nyelvtudósok és hétköznapi emberek mindig érdeklődtek a nyelv eredete iránt. Napjainkban már bizonyított tényként fogadjuk el, hogy a nyelv a beszédből származik, míg a beszéd önállósodási és minőségbeli fejlődési folyamatok eredménye, melynek segítségével külső és belső ingerekre reagálunk hangos formában. A nyelvek, illetve bizonyos nyelvi rendszerek eredete azonban a mai napig megválaszolatlan. Azt feltételezzük, hogy a beszéd terméke a nyelv, azaz a beszéd már előbb létezett, s csak később alakult ki a nyelv, ami önálló, saját törvényekkel rendelkező rendszerként funkcionál (Deme, 1987).  

A beszéd genetikus elsőbbsége mellett funkcionális téren is megfigyelhető az elsődlegesség. A beszéd szerepe kapcsolatteremtés, melynek eszköze a nyelv. A beszéd társadalmi szerepe közvetlen, míg a nyelvé közvetett, éppen előbbin keresztül. Egyik sem nélkülözi a másikat, azonban míg a nyelv a beszéd összetevője, addig a beszéd a nyelvhez elengedhetetlen fontosságú. Hiszen a nyelv önmagában fejlődésre, változásra képtelen, ezek a folyamatok csak a beszédben valósulnak meg. Következésképpen a beszéd függetlenül létezik, miközben a nyelv egy függő létező (Deme, 1987). 

A beszéd és a nyelv között szoros kapcsolat figyelhető meg, egymásra vannak utalva. A két fogalom nem szinonimái egymásnak, mégis elválaszthatatlanok egymástól. A nyelv ismerete a beszéd és beszédtevékenység kritériuma, annak előfeltétele. A beszéd a nyelv létezésének bizonyítéka, olyan tevékenység, melynek segítségével a kommunikációt és a közlést meg tudjuk valósítani (Bakos, 1984).

A kommunikációs folyamatban általában egy beszélő és egy hallgató vesz részt. A beszélő verbális kapcsolatot teremt a hallgatóval. A kapcsolatteremtésben nyelvi elemek és jelek segítik (fonémák, alaktani elemek, morfémák, szavak, mondatok), melyeket a nyelvi eszköztárból válogat, produkál és kódol. A dekódolás, felfogás és megértés a hallgató feladata. A beszéd társas cselekvés, melynek alapegysége a mondat. A mondat olyan lezárt egység, ami egyrészt közlő szerepet tölt be, másrészt érzékelteti a nyelvi jelek, szavak, szórészek és nyelvi jelekből alkotott szerkezetes egységek beszélőhöz, hallgatóhoz és a beszéd tárgyához való kapcsolatát (Bakos, 1984).

A beszéd az a tevékenység, melynek során az egyén a nyelvi jeleket alkalomszerűen, egyénileg használja. Ezekben a szubjektív beszédtevékenységekben érzékelhető a nyelv. Az ember a nyelvet készen „kapja”. A nyelv és a beszéd összefügg. A nyelv határozza meg a jeleket és a jelek használatát, s ezzel együtt a beszéd és a közlés eszköze. A nyelv és beszéd nem szembeállítható egymással (Bakos, 1984). 

 Kálmán és Trón (2007) a természetes nyelv, mint jelrendszer jelzési szintjei alapján tesz különbséget a nyelv és beszéd között. A nyelv említett szintjei a jelkészlet és a jelhasználat. Azokat az egységeket és részrendszereket, melyek a jelkészlethez tartoznak, nyelvnek, melyek pedig a jelhasználattal kapcsolatosak, beszédnek nevezzük. A nyelvi rendszer alkotóelemei azok a szabályok, melyek a jelek felépítését és az összetett jelek alkotását határozzák meg. Amennyiben a jelekből megfelelő nyelvi szabályok szerint szövegeket hozunk létre, már beszédbeli jelenségekről beszélhetünk. A nyelv és beszéd szintjét nyelvészeti szempontból szükséges különválasztani.

A különbségtétel Saussure nevéhez kötődik, aki megkülönböztette a nyelv közösségi és egyéni sajátosságait. A langue (nyelv) és parole (beszéd) kifejezések a nyelv egyéni és társadalmi oldalának megnevezésére szolgálnak. A langue és parole kettősségében azonban a társadalmi és egyéni mozzanatot nem lehet szembeállítani, ugyanis a nyelv és a beszéd tulajdonképpen ugyanannak a dolognak, a nyelvnek két eltérő szemlélete. A beszédben minden esetben felfedezhető a nyelv, tehát a langue és parole egymástól függetlenül nem léteznek (Bakos, 1984).

Napjainkban bizonyított tényként fogadjuk el és evidensnek tekintjük, hogy a beszéd sajátosan emberi tulajdonság. A tudósok hosszú évszázadok óta törekszenek arra, hogy magyarázatot találjanak, illetve megértsék, mi módon keletkezett az emberi nyelv. Lenneberg (1964) a nyelv biológiai szempontú vizsgálatakor már korán felismerte, hogy a nyelvelsajátító képesség hátterében több sajátosan biológiai hajlam azonosítható. Tanulmányában a következőket emelte ki. Egyrészt anatómiai és fiziológiai összefüggésekre hívta fel a figyelmet. A szájgarati morfológia, az egyre speciálisabb agykérgi topográfia, a nagyagy dominanciája, a motoros beszéd jellegzetes koordinációs központjai, speciális időbeli struktúra-észlelés, specifikus légzésszabályozás, a meghosszabbodott beszédtevékenység tűrése és azok az érzéki és értelmi specializálódások, melyek a nyelvi észlelést biztosítják, mind-mind arra engednek következtetni, hogy a fenti állítás igaznak mondható.

Másrészt létezik egy fejlődési program, mely alapjában véve minden emberre egyformán jellemző. A beszéd kezdete és a további fejlődés menete meghatározott sorrendet követ, szabályos jelenség. A nagyobb állomások sorrendjét még a betegségek sem változtatják meg. A programra a kulturális és nyelvi különbségek nem gyakorolnak hatást (Lenneberg, 1964).

Továbbá a nyelv elfojtása nehéz. A nyelv elsajátításának képessége mélyen az emberben gyökerezik. Igen nagy hátrányokkal küszködő gyermekek is képesek a nyelv elsajátítására. A vakon születettség, a születéses süketség, a szülők általi elhanyagoltság ellenére az érintett gyermekek megtanulhatnak beszélni. (Lenneberg, 1964).

Mindezek mellett Lenneberg azt is hangsúlyozta, hogy a nyelv nem tanítható. Az emberek és az állatok viselkedése mennyiségileg és minőségileg egyaránt eltérő. Bizonyítékok hiányában feltételezzük, hogy más élőlények képtelenek a nyelv elsajátítására.

Végül a nyelvi univerzálékat emelte ki a szerző. A nyelvcsaládok nagyon különbözőek. Ennek ellenére valamennyi nyelv alapját ugyanolyan univerzális szemantikai, szintaktikai és fonológiai elvek képezik. Minden nyelv rendelkezik viszonyokat, tárgyakat, érzéseket és minőségeket jelölő szavakkal, melyek között a szemantikai eltérések biológiai szempontból kismértékűek. A nyelvészet egyik alaptétele, hogy bárki képes megtanulni bármilyen nyelvet (Lenneberg, 1964). Putnam (1967) Chomsky nyomán úgynevezett „velünkszületett eszmék hipotéziséről” beszél, és ezzel magyarázza az univerzálék létezését.      

Pléh (2006) tanulmányában szintén foglalkozik azokkal a tényezőkkel, valamint körülményekkel, melyek a nyelv elsajátítását előkészítették. Előbbiek két fő csoportját különbözteti meg. Egyfelől bizonyos változások a beszédhangok kialakulását segítették. Leereszkedett a gégefő, ezzel együtt megnőttek a fej rezonátorüregei, így lehetővé vált a gazdagabb hangképzés. Az agy jelentősebb lett. Mérete a testhez viszonyítva kiemelkedő mértékben gyarapodott. A nyelvelsajátítás szempontjából fontos az agykéreg, a kisagy és a bazális ganglionok fejlődése (Lieberman, 2000 idézi Pléh, 2006). A hangadó, artikulációs mozgások, illetve a légzés is akaratlagos ellenőrzés és irányítás alá került. A mozgatókéreg a finom mozgásokért felel, fejlődése szintén hozzájárult a folyamathoz. Különösen a Broca-área, azaz a bal alsó homloklebenyi rész javulása volt megfigyelhető. Az agyi asszimetriák kialakulása lehetővé tette a hangadó mozgások egyre pontosabb kivitelezését.

Másfelől a fogalmi rendszer is egyre inkább finomodott. A tágan értelmezett nyelvkészség alakulásának hátterében a következő változások történtek. Az agykérgen belül a hangsúlyok eltolódtak. Közvetlen kapcsolatba került a tarkólebeny, a halántéklebeny és a fali lebeny. Vagyis összeköttetés alakult ki a látott dolgok, a hangelemzés, a beszédmozgások és a saját testérzés között. Ezt az úgynevezett asszociatív kérgi területek fejlődése biztosította. Az elülső homloki területek kiugró fejlődése a nyelvvel összefüggő tudatelméleti teljesítmények és a nyelv szociális megalapozásának javulásához járult hozzá (Pléh, 2006).      

Gazzaniga és Sperry (1967) azt vizsgálta, hogy az agyféltekék ideg-összeköttetéseinek átvágása milyen hatást gyakorol a nyelvi funkciókra. A vizsgálatokat műtéti beavatkozáson átesett epilepsziás betegek körében végezték a nyelvi kifejezés és a nyelvmegértés feltérképezése céljából. Az eredmények általában azt mutatják, hogy a két agyfélteke tevékenységei továbbra is folytatódnak és funkcionálnak, de ezek függetlenek egymástól. Az agyi comissurák átmetszése nyomot hagy a nyelvvel és a beszéddel összefüggő aktivitásokon. A bal, nagyobbik agyféltekében található a beszédközpont, ami normál esetben összeköttetésben áll a jobb, kisebbik féltekével. Amennyiben ez a kapcsolat megszűnik, kifejezettebb funkcionális zavarok léphetnek fel.

A vizsgált személyek nyelvi kifejezése a következőképpen alakult. Egyrészt beszédüket illetően a szerzők azt tapasztalták, hogy amennyiben az információk feldolgozása a jobb agyféltekében történt meg, az érintettek nem voltak képesek szóban megfogalmazni a tapasztaltakat, helytelen válaszokat adtak vagy semmilyen beszédreakciót nem váltott ki belőlük a helyzet. Tehát a jobb agyfélteke nem volt képes a beszédre. Ezzel szemben a bal féltekébe érkező információk esetén a feldolgozás a megszokottak szerint történt. Másrészt az írásra fókuszáló tanulmányok is hasonló eredményeket adtak. A jobb féltekében feldolgozandó ismeretek leírását a személyek egyik kézzel sem tudták megtenni. Továbbá a fogalomalkotás módja is foglalkoztatta a szerzőket. Eredményeik szerint a kisebbik agyféltekével kapcsolatos megismerés szintje és minősége erősen korlátozott, szóbeli és írásbeli kifejezésre képtelen, illetve a szóban elhangzó ismeretek értelmezése alacsony és bizonytalan szintű (Gazzaniga és mtsa, 1967).