Skip navigation

1.3. A tapasztalt kezdő: laikus tanító, laikus nevelő

A furcsa cím két olyan fogalmat is takar, melyek külön-külön is ellentmondásosak, nem beszélve összefüggésükről!  Nézzük meg őket közelebbről!

Miként lehet a kezdő tapasztalt? A közvélekedés, benne a hallgatókkal és oktatókkal általában úgy véli, hogy a felsőoktatásba kerülő hallgató „tiszta lappal” indul, amelyre a képzés során kerülnek a sorok, a tartalmak, hogy miként kell, miként lehet nevelni, tanítani. A valóság azonban sokkal összetettebb: a felsőoktatásba érkező ifjú minimum 12 év intenzív, saját élményre épülő hospitáláson van túl, ha óvodás korát is beleértjük, akkor 12-16 év is lehet akár, hisz az intézményes nevelés során átélt, megtapasztalt dolgok beépülnek a személyiségében, tartós nyomokat hagynak maguk után. A „kezdő” tehát ebből a szempontból tapasztalt!  Meggyőződések, hitek élnek benne, különféle attitűdökkel rendelkezik, ezeket azonban nem tudatosította soha, nem foglalkozott velük.

Hogyan lehet laikus valaki, aki tanító? Óvodapedagógusoknak írt könyvünkbe hogy kerül tanító? Jelen értelmezésünkben a tanító fogalmát minden olyan felnőttre kiterjesztjük, aki tanít. Bármit, bárkinek. Gondoljuk meg, naponta hányszor tanítunk, és hányszor tanítanak minket (hogy használjuk az új készüléket, hogy érdemes elkészíteni egy muffint, és egyáltalán mi is az a muffin).  A laikus tanító kifejezés a „tanítás” fogalmát tehát széles körűen értelmezi, mint általános – ma népszerű szóval élve – ernyőfogalmat. Bele tartozik mindenféle tanítás a cipőfűző megkötésétől a daltanításig.  Mit értünk az alatt, hogy „laikus”? Nem azt, hogy hozzá nem értő, hanem azt, hogy nem szakképzett. A „laikus tanító” tehát aki sohasem tanult neveléstudományt formálisan, iskolarendszerben, de mégis alkalmazza, s lehet, hogy nem is rosszul.

Honnan tudunk tanítani, ha sohasem tanultuk? Egyrészt sok olyan tudásunk van, amelyet nem tanultunk direkt, tudatosan, mégis jól végezzük a gyakorlatban. Tanítani a maga általános értelmében már kisgyermekkortól tud az ember, s ezt a tevékenységet gyakran szándékosan is teszi. Gondoljunk csak az idősebb testvérek példájára, akik szinte folyamatosan tanítják a kisebbet.  Később tanítják a környezetüket számtalan módon és szituációban. Mire felnő az ember, rendelkezik egy gondolati konglomerátummal (meggyőződésekkel, vélekedésekkel, hitekkel és viselkedési sémákkal) a tanulásról és a tanításról, a gyermek és a felnőtt fejleszthetőségéről, és számtalan pedagógiai és pszichológiai tartalomról.  Ez azonban nem tudatos, és nem is egységes. Gyakran egymással ellentmondó tartalmak élnek benne egymás mellett, pl. a mindent meg lehet tanulni gyakorlással, csak elég időt kell rá szánni (behaviorista felfogás), s az ellenkezője: csak azt jegyzi meg az ember hosszú távon, amit maga ért meg (konstruktivista felfogás). 

A tanítás képessége és a tanítani tudás tanult vagy velünk született? Sokan erről a kérdésről is vagylagosan vitáznak, két eltérő szemlélet uralkodik. Az igazság a kettő kölcsönhatásában van. Vannak velünk született adottságok, amelyek jobb táptalajt képeznek a pedagógiai képességek alakulásában, de a tanítás mint szakma tanulható. A tanítani tudás alapjait, a róla való elgondolásunkat

Tudományos válasz: a népi pedagógia vagy naiv pedagógia

„Népi pedagógia” folk pedagogy (Bruner, 2004, 53. o.), vagy máshol „naiv pedagógia” fogalommal jelöli a tudomány azt az irányzatot, amely az ember természetesen és észrevétlenül alakuló pedagógiai gondolkodásmódját és viselkedését írja le.  A pszichológiában a „természetes pedagógia” kifejezést is alkalmazzák. A „népi” kifejezés mint tükörfordítás jelenik meg a magyar szakirodalomban, azonban számunkra kicsit félrevezető lehet. Olyan értelemben talán közelebb kerülünk a fogalomhoz, ha úgy gondolunk rá, mint a népmesékre, népdalokra, amiknek nincs szerzőjük, mégis ismerik őket, továbbadják – ez azonban ma már sajnos nem így van, ezért személyesen jobbnak, könnyebben értelmezhetőnek  tartom a naiv pedagógia kifejezés használatát.

 A ’naiv’ kifejezést itt a naiv művészet analógiájára használjuk, tehát azt értjük alatta, hogy nem tanult, természetesen, magától bennünk formálódó. Természetesen mint a művészetre is, erre is hat a környezet, a társadalom. Kiemeljük, hogy minden ember – aki valamit megtanít valakinek, tehát a szülő – rendelkezik ilyen nézetrendszerrel a gyermeki elméről, és arról, hogy miként lehet neki segíteni a tanulásban.

A „naiv tudás”, az előzetes tudás szerepe a pedagógusok gondolkodáskutatásában is bebizonyosodott, „a kutatások rendre kimutatták, hogy a tanárok előzetes nézetei jelentős mértékben befolyásolták az új ismeretek megszerzésének mélységét, színvonalát (Holt-Reynolds, 1992; McKinnon és Ericson, 1992, idézi Richardson, 1996; Hollingworth, 1989)” (Falus, 2006, 48. o., idgézi: Hercz, 2007. 37.o. )

 

Ez a gondolat két szempontból lesz fontos számunkra a későbbiekben:

- Meg kell ismernünk saját naiv pedagógiai tudásunkat (meggyőződéseinket, nézeteinket, vélekedésünket) ahhoz, hogy összevethessük a tudományos nézetekkel, elméletekkel és a gyakorlattal, s saját tudásunkat újraépíthessük, átstrukturálhassuk: tudományos alapozottságú, a gyakorlatban jól alkalmazható tudássá konstruáljuk (építsük fel).

- Amikor szülőkkel dolgozunk majd együtt, tudnunk kell, hogy ők is rendelkeznek naiv pedagógiai tudással, amit tiszteletben kell tartanunk, és szakmailag megtervezetten,