Néptánc
A néptáncról a legtöbb ember (eltérő) módon így gondolkodik: ha szemben állok a partneremmel, és megfogom annak derekát/vállát, és egy lépést teszek, vele mondjuk jobbra, ott a bal lábamat odazárom a jobb mellé, majd visszafelé ugyanezt teszem, akkor már néptáncolok: ez az egylépéses csárdás. Ha ugyanezen metódus szerint kettőt lépek oda is vissza is, az a kétlépéses csárdás. Ha a párommal egy közöttünk elképzelt tengely körül járunk/szaladunk, akkor az a körcsárdás. No, ennél azonban bonyolultabb a helyzet. Még ezeknél a legegyszerűbb lépéseknél is fölmerül a lehetőség, hogy a lépéseket például hajlított térddel, avagy féltalpon, pipiskedve tesszük-e meg, mert ha így csinálunk, akkor az erre a vidékre, de ha amúgy csináljuk, akkor már más vidékre jellemző táncot járunk.
Éppen ezért, aki hivatása során tanítani szeretne magyar néptáncot, annak – legalább is – minimális szinten ismernie kell annak eredetét, történelmi rétegeit, a táncok formáit, földrajzi tagozódását stb.
Minden elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy a magyar néptánc a Kárpát-medence leggazdagabb formakincsével rendelkezik. A történelem folyamán nagyon sok külső hatás érte a magyarságot, elég csak az újkori történelmet fölidézni. A törökök visszahúzódása után, a szinte teljesen kihalt falvakat német, osztrák, németalföldi, szlovák, délszláv népességgel pótolták. Megjelent a vándorló életformát folytató sajátos folklórral bíró cigány népcsoport is. Erdélyben egymás mellett éltek a románok, magyarok, szászok, később csatlakoztak az örmények és zsidók, s mindenki hozta magával a saját kultúráját. Sehol másutt nem látható tarkaság! A népcsoportok szokásai, ezen belül a népdalok és táncok kölcsönösen hatottak egymásra. S ezek a hatások mintegy megsózták, megpaprikázták a paraszti táncokat országszerte.
A magyar néptáncnak három fő történeti rétegét különböztetjük meg: a régies, középkori eredetű táncokat, ahol pl. a páros változatokban többnyire összefogódzkodás nélkül, a csoportos táncokat pedig gyakran láncba fogódzva vagy kör-alakban táncolták (leánykarikázók). A régi réteghez tartoznak még a fegyvertáncok, amelyeknek későbbi utódai pl. a botolók és egyéb eszközös táncok Az ezekhez kapcsolódó táncdallamok egy része a magyar népzene régi, keleti eredetű stílusrétegéhez tartozik, más részük pedig az európai középkor, a reneszánsz és a barokk tánczene divatjának nyomait őrzi. A régies táncok többségére a szerkezeti szabályozottság jellemző. Régi táncfajtáink közvetlenül kapcsolódnak a szomszédos közép-európai népek, elsősorban a szlovákok, a kárpáti lengyelek (gurálok), a ruszinok, az ukránok és az erdélyi románok valamint a délszlávok (szerbek, horvátok) tánckincsének bizonyos rétegeihez.
A magyar tánckincs újabb rétegébe tartozó tánctípusok mai formái az utolsó két évszázad folyamán alakultak ki, s váltak a magyar nemzeti tánckarakter kifejezőjévé bel- és külföldön egyaránt. A19.század folyamán érvényesülő nemzeti kultúra megteremtésére való törekvés új magyar táncdivatok terjedését is elősegítették. Ilyen új és igen népszerű tánc lett a csárdás és a verbunk.
Itt, a páros táncokban uralkodóvá váltak a zárt összefogódzási módok. A verbunk (toborzó) szabályozatlan, kötetlen formái mellett már a kötött körformák is jelentős szerepet kaptak.
Az új táncfajtákhoz egyrészt népzenénk új-stílusú dalanyaga kapcsolódik, másrészt a 19. századi magyar népies műdaltermés valamint a hangszeres verbunkos és csárdás zene.
A magyar tánckincs vegyes rétegébe tartoznak azok az idegen, rendszerint nyugati, polgári, tánciskolás eredetű táncok, amelyek az utolsó kétszáz év folyamán kaptak időlegesen helyet parasztságunk bizonyos rétegeiben.
Eddig, a tánctípusok taglalásánál arról szóltunk, hogy ”mit” táncolunk, ha táncolunk, ezután arról beszélünk, hogy „hogyan”. Ez esetben a táncdialektusokról, a táncok fölrajzi elhelyezkedéséről lesz szó.
Máshogyan szólva a táncok tájszólásáról ejtünk szót: mi pl. „Dél – alföldiül” táncolunk, ti meg „erdélyiül”, ők meg „Nyugat-dunántúliul”.
Ha táncdialektusról beszélünk, akkor a magyar nyelvterületnek nagyjából három stílusában, táncanyagában jól elkülöníthető tájegységre osztható.
Az első nagy terület a nyugati- vagy dunai táncdialektus. Ide tartozik
- Csallóköz, Szigetköz;
- Rábaköz;
- Nyugat- és Közép Dunántúl
- Dél-Dunántúl (Dráva-mente, Ormánság);
- Duna-mente (Sárköz, Mezőföld);
- Kalocs-vidék;
- Kiskunság (Solt- és Tápió-vidék).
A mási nagy terület a Középső- vagy tiszai táncdialektus:
- Felső-Tisza-vidék;
- Északkeleti Felvidék,
- Keleti palócok és matyók,
- Nagykunság és a Jászság,
- Dél-Alföld és az Alsó Tisza-vidék;
Például: http://www.folkpart.hu/hir/47/delalfoldi_parostancok_lassu_csardas_fris_csardas_olahos_bemutato_ora
Harmadik területünk a keleti vagy erdélyi táncdialektus:
- Kalotaszeg;
- Mezőség;
- Székelyföld;
- Hétfalusi csángók,
- Gyimesi csángók;
- Bukovinai székelység;
- Moldvai csángók
Ezek, itt fönn, csak címszavak, de ebből már tudni lehet, hogy, ha valaki érdeklődik a magyar néptánc és népdal után, hol keresse azt.
Magyar táncdialektusok zenei és táncos mozgásanyaga (szerencsére a népdal és néptánc adatgyűjtők munkásságának) tájegységekre lebontva jól dokumentáltak és minden táncot tanulni vagy tanítani akaró számára elérhető.
Részletesebben: http://www.folkpart.hu/kapcsolat/z
Az tájegységek, települések, táncanyaga úgynevezett rendekből épülnek fel önálló egységet (táncot) alkotva, eltérő ritmusú zenére sajátos motívum és lépések formájában.
A magyar néptánc-kincs gazdagságára mutatva mégis kiemelve példaként egy falu táncát, amely hűen jellemzi e kultúra minden szépségét. Ez a falu pedig az erdélyi, ezen belül is a mezőségi Szék néptánca. A Kolozsvártól északra eső, elzárt világban élő hajdani mezővárosnak olyan tánckultúrája, dalkincse, viseletvilága őrződött meg szinte a mai napig, amelyet a néptáncot kutató és a néptáncot tanító szakemberek igen nagy szeretettel mutatnak be.
A nagyközségnek nem is egy tánca van, hanem egyszerre hét!
E hét tánc kiváló mutatja a tájegység táncának felépítettségét: van benne régi rétegű tánctípus (a legényesek: sűrű és ritka tempó), az újabb réteget a „lassú”, a csárdás, a négyes vagy magyar és a verbunk, képviseli, de van a vegyes tánctípusból is táncuk, ez a porka és a hétlépés, (ez utóbbi kettő a nyugat-európai tánchagyományból táplálkozik). Ezt a hét táncot szigorú táncrendben táncolták, (s táncolják ma is). Ez volt az a dialektus, amelyet a táncházak kialakulása táján (a hetvenes évek elején) a városi ifjúság országszerte elsajátított.
Fontos meghatározó időpont a magyar néptánc hetvenes évek elején beköszöntött megújulásáról. Ez pedig a táncház mozgalom kialakulása idejére esett, s mely mozgalom egyrészt forradalmasította a néptánc színpadra vitelét, másrészt egy gyökeresen új tánctanulási metódust vezetett be.
Mielőtt erről beszélnénk föltétlenül és tiszteletünk jeléül említenünk kell a nagy elődök nevét, elsősorban Bartók Béláét és Kodály Zoltánét, akik szinte elsőként ismerték föl a magyar népdal (és a néptánc) jelentőségét. A dal (a hang) gyűjtésére már volt technikai eszközük (a fonográf), a tánc (a kép) rögzítésére (a kamera) még nem.
Az ő metódusaikat követte majd’ félszáz évvel később Martin György néptánc kutató és folklorista társaik, köztük Tímár Sándor, aki meg a Bartók Táncegyüttes vezetőjeként a színpadi tánc megújításán gondolkozott.
A magyar néptánc mozgalomnak (már kezdetekor is) a néptánc megőrzése, ápolása és továbbfejlesztése volt a célja, azonban ezek a szándékok elágaztak: csakhamar két áramlat érvényesült, amelyek különböző módon értelmezték az „ápolás” és a „továbbfejlesztés” feladatait. Az egyik vonal különösen nagy erőfeszítéseket tett a néptánc formáinak tudományos feltárására és hiteles bemutatására, a koreográfiai munkában is egyfajta autenticitásra törekedett azzal a céllal, hogy a néptáncból magasrendű a u t o n o m műalkotást formáljon. A másik szemlélet számára a lényeg a népművészettel való élés közvetlenségében van. (Vitányi Iván - 1979.)
Tímár Sándor, aki Molnár István „iskolájában” nevelkedett, az előző elvet vallotta/vallja. Mesterétől, Molnár Istvántól hozta a hiteles népművészet tiszteletét, a kemény formák szeretetét. Ő maga pedig, mélyebbre ásott a hitelesség megszerzése érdekében, mint koreográfus elődei, s mint korábban láttuk, a munkamegosztás eredményképpen erősen támaszkodhatott barátai, kollégái, elsősorban Martin György és Pesovár Ernő által végzett kutatásokra és elemzésekre.
Amikor a Bartók együttes próbáira paraszti táncosokat hívott és azok ott olyan természetességgel és szabadon táncoltak, hogy mindenki rabul ejtettek. ’Mesti’ (ez Tímár szakmabéli beceneve) rájött, hogy ezt az utat kell járnia.
S rájött arra is, hogy a tánc is úgy működik, mint a nyelv. Vannak szavak ezek a lépések, vannak mondatok, ezek a motívumok s vannak gondolatok, ez maga a szabad táncolás (az improvizáció). Mindezeket pedig egy szigorú valami veszi körül, a ’táncrend’ amelyet nem illik megbontani.
Tímár ezeket az elveket alkalmazta együttesében, amelyhez viszont szüksége volt olyan zenészekre, akik a maguk műfajában ugyanezen metódus szerint dolgoztak. Hamarosan – szerencséjére és Martin György barátjának köszönhetően - megismerkedett két fiatal műegyetemistával, Halmos Bélával és Sebő Ferenccel, akik szintén ennek az áramlatnak szolgálójául szegődtek. Hármójuk munkásságának eredményeképpen a Bartók Táncegyüttes táncosai hamarosan olyan alapvető tánctudásra tettek szert, hogy a tiszta és feszes koreográfiákat - mert már tudtak beszélni ezen a nyelven - játszi könnyedséggel és látható jókedvvel adták elő a színpadon, minek eredményeképpen mintájává lettek az ország más együtteseinek is. Így lett a „Bartók”- ból az ország vezető tánccsoportja a hetvenes évek elejére.
Martin György, akire, mint „Mestire” is, egy kedveskedő, bizalmas név ragadt: a „Tinka” ekkortájt jött azzal a gondolattal, hogy a néptáncos a szórakoztatáson túl szórakozzon is. Másképpen kifejezve: a táncos ne csak a színpadon mutassa mag a közönségnek, hogy mit tud, hanem a színpadról lejőve szabadon, a maga élvezetére - akár civil ruhában - táncoljon. Ez egyébként a táncosok igényei is volt.
Ez a gondolat lett a csírája a táncház mozgalomnak.
Csoóri Sándor ezt a „pillanatot” úgy jellemezte, hogy a néptánc, amely az előző korszakban az életből fölkerült a színpadra, most, a színpadról visszakerült az életbe. Ez az élet azonban már más volt, mint a korábbi, mert itt már nem a falusiak gyakorolták a mindennapjaikban, hanem a városi fiatalság.
Tímár ennek az ötletnek az élére állt, kidolgozta a táncházi tanítás módszertanát s először saját együttesében, majd más együtteseknél, kultúrházakban is vezetett táncházakat. Ehhez persze az is kellett, hogy ne csak Halmosék értsenek és tudják a táncházi muzsikát, hanem mások is. Sorra alakultak a táncházi zenekarok: a Muzsikás, a Téka, a Kalamajka az Ökrös, a Méta és a vidékiek is. A tánctanításban is jöttek a követők: Litkey István, Varga Zoltán, Farkas Zoltán (Batyu), Zsuráfszky Zoltán és még sokan mások. Lassan elterjedt ez a szórakozási forma az egész országban, (sőt a világban is: Dél-Amerikában, az USÁ-ban, Kanadában vagy Japánban), s most már – több, mint 40 év után - a harmadik generáció képezi a táncház mozgalom gerincét.
amit megteremtettek, 2012-ben bekerült az UNESCO Szellemi Örökség programjába, mint példaadó és terjesztendő kulturális tevékenység.
Barna Lilla