Íjászat
Készítette: Dr. Bóka Ferenc
Az íj kezdetleges formáját már az ősemberek is használták. Ezt a tényt a régészek által feltárt pattintott kőnyílhegyek, valamint barlangrajzok bizonyítják. Ekkor még vadászeszközként, élelemszerzésre használták. Később, a birodalmak és civilizációk alakulásánál hadifegyverré vált, nem lehetett csatát nyerni íjjal felszerelt katonaság nélkül. Ókori íjász népek voltak az asszírok, a hettiták, de a perzsa hadsereg alapját és fő erősségét is íjászok adták. Ők voltak a médek, akiket már gyermekkoruktól fogva az íjazás művészetére tanítottak. Ín és szaruerősítésű íjaik voltak. A görögök is ismerték az íjászatot, a rómaiak viszont lebecsülték és a gyávák fegyverének tekintették. A sztyeppék lovas harcosai, a hunok, tatárok vagy a szkíták - akik az íjászok népének tartották magukat-, évezredekig tartották rémületben a környező letelepült népeket. Ebben az időben két íjtípust lehetett megkülönböztetni: a botíjat, valamint a visszacsapó, más néven reflexíjat. Ez utóbbit használták honfoglaló őseink is, mely nagyobb távolságra lőtt, mint a nyugati civilizációk - főleg angolok- által használt botíjak. A keleti - portyázó- népek sikerét nemcsak ez, hanem egy egyedi taktikai csel és a könnyűlovas harcmodor is segítette. Harc közben őseink megfutamodást színleltek, ekkor az ellenség mit sem sejtve üldözőbe vette őket. Arra viszont nem számítottak, hogy az üldözöttek lovaikon megfordulva, hátrafelé lenyilazzák őket. Ebből alakult ki később a lovas íjászat, melynek mind a mai napig nagy hagyománya van. A hunok nyilaira jellemző volt a három élű nehéz hegy, mely a szkíták íjhegyeinek továbbfejlesztése volt, és így sokkal nagyobb roncsoló hatása volt, mint elődeinek. A hunoknál szokás volt, ha egy rangosabb harcos meghalt, lovát is vele temették, akit egy jól célzott fejlövéssel küldtek gazdája után. Azért pont így, mert fájdalommentes, azonnali halál volt. Nyugaton az angolok sokáig azért győzedelmeskedtek a franciák felett, mert könnyű íjakat használtak, ellentétben a franciák nehéz számszeríjaival, amik nem csupán nehezebbek voltak, hanem egy-egy nagyobb esőzés alkalmával - mikor az eső eláztatta az ideget-, teljesen hasznavehetetlenekké váltak. A feudalizmus idején a lovagi nevelés hét készségének egyike az íjászat volt, melyet csatákban és vadászatkor is használtak.
Érdekesség, hogy, két magyar sportoló megdöntötte az íjász távlövés 1226 óta érvényes rekordját a Nyílegyenes Távlövő Bajnokságon. A versenyen, amelyen 50 résztvevő indult, a Mónus József, Grózer Csaba páros nyila 508,74 méterre szállt, 6 méterrel haladva meg a középkorból ismert rekordot, melyet Mónus azóta már egy újabb csúccsal megjavított. Az íjász távlövés eddigi rekordját 1226-ben állította fel a kelet-tádzsikisztáni Sartaulban Dzsingisz kán egyik győzelme alkalmából rendezett versenyen egy Esunkhei nevű íjász. 335 aldnyi - 502,5 méter - távolságra röpítette nyílvesszejét. A teljesítményt emlékoszlopon örökítették meg, a Dzsingisz kán köve néven ismert emléket a szentpétervári Ermitázs Múzeumban őrzik.
Az íjászat, mint sport és a szabadidő eltöltésének egyik formája Angliából indult a XX. század elején. 1931-ben alakultak az első íjász szövetségek. Külön szakágak jöttek létre, úgymint a pályaíjászat, terep-íjászat, vadászíjászat, sportíjászat. Az ókori olimpiák műsorán az íjászat még nem szerepelt, először 1900-ban - a párizsi olimpia keretén belül- rendeztek nemzetközi íjászversenyt. (Baranyi 2009)