Skip navigation

Az emlékezeti rendszerek

A szakirodalomban ma már nem emlékezetről írnak önmagában, hanem összekapcsolódó emlékezeti rendszerekről, illetve alrendszerekről. Az emlékezeti kutatások memóriájukban sérült és nem sérült embereket vizsgálnak, hogy feltárják az emlékezeti struktúrák és folyamatok működését. A agyi képalkotó eljárásoknak a kutatásokba való bevonása segít megérteni, hogy az egyes emlékezeti működések (pl. vizuális, verbális, téri információk és folyamatok) mely agyi területen lokalizálhatók, és milyen másik területek vannak összekapcsolódva.

Az információfeldolgozás szempontjából elmondhatjuk, hogy a környezeti ingerekből származó inger a szenzoros emlékezetbe kerül, innen a rövid távú, illetve munkamemóriába, majd a hosszú távú memóriába kerülhet át. Ugyanakkor számos kísérlet bizonyította, hogy ez a folyamat az információfeldolgozás szempontjából nem egyirányú, hanem a már meglévő emlékezeti nyomok, sémák irányítják is a befogadandó információkat a szenzoros memóriába.

Az emlékezeti tárakkal kapcsolatban az egyik vitatott kérdés, hogy ezek mennyire tekinthetők statikusnak, illetve flexibilisnek. Egyre inkább hangsúlyozzák az emlékezeti tárakhoz kapcsolódó folyamatok rendszerszerűségét és dinamizmusát. Craik és Lokhart (1990) szerint nem a rövid és hosszú távú memóriatárak a magyarázat az információ tárolására, vagyis az információ nem egymástól elkülöníthető tárakon halad keresztül, hanem a feldolgozás folyamatosan, egyre alaposabban, részletesebben történik. Ez a feldolgozási szintek elmélete. Annál hatékonyabb a felidézés, minél mélyebb szintű feldolgozással történik valaminek az elsajátítása (Bernáth 2004). A tanulás tehát attól függ, hogy miként dolgozzuk fel az információt (Baddeley 2010).

A szenzoros emlékezetben az információ igen rövid ideig tárolódik.