4.1. A családi szocializáció

A szocializáció első, és a személyiségfejlődés szempontjából legmeghatározóbb színtere a család. Az újabb szocializációs elméletek kihangsúlyozzák, hogy a szocializáció dinamikus kétirányú folyamat, amelyben a szülők és a gyerekek kölcsönösen hatnak egymásra. A szülők segítik a gyerekeknek értelmezni a világot, az interakciók során új értelmezéseket hoznak együtt létre (Kuczynski és mtsai, 2007).

A korai szocializáció társas folyamatainak három fő jellemzője van (Laible és mtsai, 2007):

• A kapcsolat egyedi, mert a gyerek és a szülő közösen hozza létre, csak rájuk jellemző a mintázata. A szülő – gyerek viszonynak nem csak a jelen viselkedésében van jelentősége, a kapcsolat „múltja” is nagy befolyással van a viselkedésekre.
• A kapcsolat dinamikus és érzelmekkel teli, a szocializációs partnerek fejlődésével változik (más a szülő – gyerek kapcsolat egy kétéves gyerek és harmincéves szülő között, mint egy tizenkétéves gyerek és negyvenéves szülő között), de változik a partnerek életében jelentkező különböző hatásokra is (pl.: a gyerek iskolába lépése jelentősen megváltoztatja a szülő – gyerek kapcsolatot). A kapcsolat érzelmi minősége közvetlenül (pl.: gyermek hajlandósága a szülővel való együttműködésre) és közvetetten (pl.: fegyelmezés hatékonysága) is befolyásolja a gyermek viselkedését.
• Megkülönböztetjük egymástól a kapcsolatban fellépő szűkebb (pl.: jutalmazás) és szélesebb körű (pl.: a szeretet melegsége) hatásokat, amelyek összefüggnek egymással. Például a gyermek biztonságérzete befolyásolja a beszélgetésekben való részvételét, ami viszont kihat az társas - érzelmi fejlődésére. Az egyes interakciók, szűkebb körű hatások a szélesebb kapcsolati kontextusban nyernek értelmet.