8.5. Önállóság, autonómia

Az emberi fejlődést az alapvető szükségletek kielégülése teszi lehetővé. Az egyik ilyen szükséglet a kompetenciaigény (ld. bevezetés). A gyermek kompetenciaszükséglete korán megmutatkozik, amint járni tud, környezetének tárgyaival manipulálni tud, igyekszik önállóan, egyedül tevékenykedni. Ezzel összefüggésben megjelenő szülői magatartást kompetenciakésztetésnek nevezzük. A szülők kompetenciakésztetése lehet pozitív, amikor bátorítja a gyermeket, engedi, a józanész keretein belül, önállóan tevékenykedni („Ügyes vagy.” „Jól csinálod.”), és lehet negatív, amikor a szülő tiltó és korlátozó („Te még ehhez kicsi vagy.” „Ügyetlen vagy.”). Mivel a gyerek még a környezetétől függ, meghatározó, hogy a szülők milyennek látják őt. A szülők által adott visszajelzést magáévá teszi, kezdi magát olyannak látni, mint ők. Ezért annak a gyereknek, akit a szülei támogatnak az önállóságban, erősödni kezd az önbizalma, míg annak a gyereknek, akit tiltás vesz körül, gyengül az önbizalma. Az önbizalom erősödésével pozitív énkép alakul ki, míg a gyengülésével negatív énkép. A pozitív énképű gyermek képesnek tartja majd magát viselkedésének irányítására, belső kontrollos lesz, és ennek következtében kialakul a felelősségérzet, felelősségvállalás. Ezzel szemben a negatív énképű gyermek nem érzi magát képesnek a viselkedésének irányítására, így benne a cselekvéseinek külső irányítása, a felelősség áthárítása lesz jellemző, vagyis a környezet kontrolljára figyel. A folyamatnak felnőttkorig nyúló hatása van, a két szélsőség: önérvényesítő, autonóm ember, valamint külső irányítástól függő, függőséget igénylő (Popper, 2002). 

Két-három éves korban jelennek meg az autonómiatörekvések. A gyermek törekvéseire a környezete gyakran a korlátozással, tiltással reagál. Ebben az életkorban a gyermek rengeteg tiltással találkozik, naponta sokszor hallja, mit nem szabad tennie. A tiltásra sokszor dühroham, indulatkitörés a válasz. A düh hátterében az áll, hogy számára fontos tevékenységben akadályozták meg, a felnőtt utánzásában. Az önirányítás és önállóság kialakulása szempontjából lényeges, hogy a tilalmak mellett legyen módja a gyereknek egyedül tevékenykedni. Szerencsésebb a nem kívánt viselkedést megakadályozni, mint megbüntetni a következményekért (Ranschburg, 2012).  Proaktív szülői viselkedésnek nevezzük azt a viselkedésmódot, amikor a szülők úgy alakítják a környezetet, hogy a gyermek viselkedése a kívánt eredménnyel járjon, hogy elkerüljék vagy minimálisra csökkentsék a rossz viselkedést, például vannak szülők, akik a hipermarketekben elkerülik azokat a sorokat, ahol a gyerek nagy valószínűséggel meg szeretne szerezni valamit. A szülők elősegítik a gyerek megfelelő viselkedés elsajátítását, és csökkentik a szülő – gyerek konfliktusokat (Laible és mtsai, 2007).