2.3. A gyógypedagógiai diagnosztika típusai a diagnózis jellege szerint
Státusdiagnózis: egyszeri alkalommal végzett állapotleírás a gyermek aktuális állapotának feltérképezésére. A további tervezés alapjául szolgál, a kontroll méréseknél a viszonyítási alapot teremti meg.
Hallgatók figyelmébe!
Veszélye, hogy egyetlen vizsgálattal a gyermek egész életét befolyásoló döntést hozhat. (Lányiné, 2014)
Folyamatdiagnózis:fejlődést követő vizsgálati mód. Ugyanazon képességterületek, tanulási teljesítmények (többször) megismételt mérése. A mérőeszköz lehet más is, de a teljesítmény összehasonlításához célszerűbb ugyanazzal a mérőeszközzel elvégezni a kontrollvizsgálatot is.
Differenciáldiagnosztikai diagnózis:a tünetek alapján felmerülő hasonló, mégis az adekvát terápia szempontjából igencsak eltérő különbségek megállapítása révén felállított diagnosztizálási mód. A hasonlóságok és az eltérések pontos ismeretét feltételezi a vizsgálatot vezetőtől.
Hallgatók figyelmébe!
Készítsenek egy táblázatot a tanulási zavar és a tanulási nehézség megkülönböztetésére (a differenciáldiagnosztikai szempontsor: ok, tünet, prognózis)!
Fejlődésdiagnosztikai diagnózis:a felmért gyermek állapotának, személyiségének és képességprofiljának a lehető legátfogóbb megismerése, leírása, kitérve erősségeire és az egyéb tényezőkkel való összefüggésekre. „Probléma- és bajfeltárás mellett vizsgáljuk a kompenzációs személyiségtényezőket is, ezeket tudatosan használjuk fel a javaslatok, fejlesztési tennivalók megfogalmazásánál, a terápiás terv elkészítésénél.” (Lányiné, 2006. 8.)
A továbbiakban Mesterházi Zsuzsa (2006) által csoportosított diagnózis típusokat soroljuk fel:
„A leíró (deszkriptív) állapotfelmérés célja, hogy minél pontosabban megismerje a felmerült problémát.
Az osztályozó (klasszifikáló) megismerés a sokféle tapasztalat rendszerezése törekszik.
A fenomenológiai diagnózis célja fő tünet leírása.
A topológiai megismerés a probléma helyi leírása (pl. auditív figyelemzavar)
A kronológiai megközelítés során elsősorban arra vagyunk kíváncsiak, hogy mikor alakult ki a probléma, illetve hogyan változott az idők során.
Az etológiai diagnózis a probléma eredetét tárja fel.
A kvantitatív a probléma súlyosságát.
A funkcionális állapotfelmérés összefüggéseket keres, igyekszik meghatározni, hogy a probléma milyen körülmények hatására alakult ki.
Az oksági (kauzális) diagnózis célja a komplex okok feltárása.
A szelekciós leírás javaslatot tesz vagy döntést hoz arról, hogy a gyermek hol folytassa tanulmányait.
A típusalkotó diagnózis azt határozza meg, hogy a megfelelő intézményen belül, milyen csoportban legyen a gyermek.
A nevelhetőségi, fejlesztő megközelítés azt hangsúlyozza, hogy mik a pozitívumok, amelyekre építeni lehet.
Az integrációs pedig azt fejti ki, hogy hogyan lehet megvalósítani a gyermek integrációját.” (Mesterházi és Gerebenné, 2006. 31-32)
„Egyik diagnosztikus vizsgálati modell sem kielégítő önmagában, mint ahogy egy adott klasszifikációsrendszer használata sem teszi szükségtelenné az individuális diagnosztika komplex, sokoldalú megközelítését az egyénimérlegelést es a minőségielemzést” (Lányiné, 2014.10.).