Skip navigation

1.4. A II. világháború után

A II. világháború után a nagy intézmények továbbra is a fogyatékos emberek otthonát jelentik azonos struktúrákkal, és nézeteikben továbbra is a gondoskodás motívuma dominál. Ezen intézmények léte több pillérre támaszkodik. Theunissen és Ling (1999) hat alapvető indokot sorolnak fel, melyek a mai napig meghatározó elemek, ha a nagy intézmények létjogosultsága kerül a viták középpontjába.

Az első pillér betegséggel indokolja az értelmi fogyatékos személyek pszichiátriai elhelyezését. E szerint az értelmi fogyatékosság egy pszichiátriai betegség és kezeléséhez megfelelő ellátás szükséges. A különböző viselkedési zavarokat és egyéb a magatartásban megjelenő zavarokat sokáig az értelmi fogyatékosság szerves részének tekintették, mintegy az értelmi fogyatékosság velejárója volt (Irblich 2003). Ugyan ma e tekintetben már változások figyelhetőek meg, a pszichiátria nézőpontja csak nagyon lassan mozdul. Így ugyanaz a kérdés a korai időszakban a pszichiátria intézeti ellátás indoklása volt, ma a segítségnyújtás elmaradását eredményezheti. Ehhez szorosan kapcsolódik a második pillér, mely az ápolási feladatokat hangsúlyozza. A korábban „képezhetetlen” kategóriába sorolt fogyatékos személyek ellátása az ápolási feladatokra korlátozódik, mely az egészségügyi intézmények feladatköre elsősorban. A védelem, mint a harmadik legitimáló erő egyrészt vonatkozik a társadalom védelmére a fogyatékos személyekkel szemben, másrészt a fogyatékos személyeket is igyekszik megvédeni a társadalomtól. Ma is gyakorta hallani érvként a fogyatékosok védelmének szükségességéről, gondolva itt a társadalom esetlegesen elutasító véleményére. A távolság tartása a negyedik Theunissen és Lingg (1999) felsorolásában. Ez a gondolat elsősorban a fogyatékos emberek látványától kívánja megóvni a társadalmat. Mindemellett a fogyatékos személy képességeit alábecsülő vélemények is indokul szolgálnak a nagy intézmények fenntartásához. E vélemények szerint a közösségi élet a fogyatékos személy számára megterhelő, arra nem képes, erejét meghaladó feladat és így ez csak ront helyzetén. Utolsó pontként a költséghatékonyság is megjelenik, melyek szerint a források legtakarékosabb felhasználása a nagy intézetek működtetése.

A nagy intézetek létjogosultságát tehát számos pontban igyekeztek és igyekeznek még ma is alátámasztani. A döntő fordulatot ezek megszüntetésében azonban nem e pontok felismerése és megkérdőjelezése hozza meg elsősorban. A legélesebb kritikák sokkal inkább az intézetek belső működésére és sok esetben embertelen körülményeikre hívják fel a figyelmet. Az 1950-es, 60-as évek végétől számos tanulmány foglalkozik a nagy intézetekkel és az ott élők életkörülményeivel. Az egyik legmeghatározóbb tanulmány Goffman nevéhez kapcsolódik, mely részletesen feltárja a nagy intézetek működési mechanizmusait. A továbbiakban az intézet és intézmény kifejezés szinonimaként szerepel a tananyagban.