2.2. A normalizációs elv továbbgondolása

Wolfensberger továbbfejlesztve a normalizációs elvet szociológiai rendszerbe helyezi azt, és kiterjeszti minden, a társadalomból kiszorult személyre (Thimm et.a. 1985). Munkáiban már nem a normalizációs elvről, hanem „valorizációról” beszél, ami tulajdonképpen felértékelést jelent. Véleménye szerint a normalizációnak három területe létezik, úgymint az életkörülmények, a társadalmi elfogadottság, valamint a szociális szolgáltatások normalizációja. Ezen területek mindegyike további két területet foglal magában: interakciót és interpretációt. Interakció alatt a fogyatékos személyekkel szemben mutatott magatartást, míg az interpretáció alatt a fogyatékos személyek megjelenítését, kifele mutatott képét érti. Wolfensberger véleménye szerint „a szociális szerepek felértékelése a fogyatékos személyek kompetenciáin és a szociális imázson keresztül lehetséges.” (Biewer 2009, 120.o.) Konkrét példával élve az interpretáció a szociális szolgáltatásokra vonatkoztatottan a mindennapokban azt jelenti, hogy amíg az ellátó intézmények negatív megítélés alá esnek, addig az ott élő személyek szociális megítélése sem lehet pozitív. Ezért ezeknek a szolgáltatásoknak a társadalmi felértékelése elengedhetetlen a fogyatékos személyek integrációja szempontjából. Wolfensberger nézetei szerint a totális intézmények mint „évszázados tabuk” alapvetően alkalmatlanok e feladatra.

A normalizációs elv azonban nem csak lelkes követőkre talált. Számos félreértelmezése arról tanúskodik, hogy az elindított változások nem minden esetben mentek zökkenőmentesen.