7.1.Intézményi történet Magyarországon

A mai magyarországi intézményi ellátás alapjai a második világháború után épülnek ki. A második világháború előtt az értelmi fogyatékos személyek ellátása a családokra hárult elsősorban. Az arra rászorulók szegényházakban kaphattak elhelyezést (Kozma 2008). A második világháború után átalakuló szociális ellátórendszerben fogyatékos személyek ellátása állami feladattá válik. A világháború után az ellátás helyszínéül gyakorta az üresen maradt kastélyok és kúriák szolgáltatnak helyet. Ezeket az épületeket alakítják át az értelmi fogyatékos felnőtteket is befogadó intézményekké. Ezek az épületek rendszerint a településektől távol eső területeken helyezkedtek el, falakkal körülvéve, a társadalomtól gyakorlatilag teljesen elzárva az ott élő személyeket. Az így kialakított intézetek természetesen szerkezetükben, felépítettségükben nem feleltek meg e feladatnak, hiszen nem erre tervezték őket. Mindemellett a mai napig problémát okoz ezeknek az épületeknek a kora, illetve az állaga. Ma is jelentős összegeket emészt fel karbantartásuk, modernizálásuk (Parker/Bulic 2013). Ezek az intézmények kezdetben vegyes profilú intézetek voltak, azaz nem szakosodtak csak egy-egy fogyatékossági csoportba tartozó emberek igényeire, hanem fogyatékosságtól függetlenül minden fogyatékos személy elhelyezésre kerülhetett. Az értelmi fogyatékos személyekre specializálódott intézmények a 70-es évektől jelennek meg (részletesen lásd Galambos et. al. 2009). A második világháború után kiépített és a 70-es évektől fokozatosan profiltisztuláson átesett intézményi rendszer ma is a magyarországi lakhatási lehetőségek vázát adja.