2.3. A normalizációs elv félreértelmezése

A normalizációs elvet sokan és sokféleképpen értelmezték félre. Alapvető félreértelmezés, ha azt gondoljuk, a fogyatékos személyt kell „normálissá“ tenni. Így a fogyatékos személytől elvárjuk, hogy viselkedése megfeleljen a társadalom elvárásainak. A normalizációs elv azonban nem ezt jelenti, hanem azt, hogy mindenkinek meg kell teremteni azt a lehetőséget, meg kell adni azokat a szükséges segítségeket, melyekkel a társadalom többi tagjához hasonló életet élhet akadályozottsága ellenére. Ugyanígy félreértelmezés az is, ha minden segítség nélkül helyezzük vissza a fogyatékos személyt a társadalomba, és így várjuk el azt, hogy a társadalom többi tagjához hasonlóan egyedül boldoguljon az életét érintő kérdésekben. Ehhez természetesen sok esetben speciális segítségnyújtásra van szükség, melyek összeegyeztethetőek a normalizációs elvvel. A segítségnyújtásnak többféle formája és mértéke lehet. A „mindent vagy semmit” elv a normalizáció során nem követendő érték. A normalizációs elv minden fogyatékos személyre vonatkozik és nem csak az enyhe fogyatékossággal élő személyeknek szól, mint ahogy nem csak a skandináv országokban alkalmazható. Ugyanígy az sem állja meg a helyét, hogy a fogyatékos személyek egymás társaságában érzik magukat a legjobban. A normalizációs elv nem egy idealizált világot épít elméleti szinten, hanem gyakorlatias, a mindennapokban alkalmazható keretet biztosít az emberhez méltóbb élethez (Perrin 1995).