5.1. Berlin – az intézményi rendszer kialakulása

Berlin történelmi hátterét tekintve a Nyugat és Kelet egy városon belüli találkozásának jó példája. Az berlini fal leomlása után két egymástól függetlenül, más-más irányelvektől áthatott rendszer találkozott egymással.

Seifert (1993) vizsgálatában megállapítja, hogy Nyugat-Berlinben az értelmi fogyatékos személyek 10%-a élt a 90-es évek elején klinikákon, ahogy Seifert fogalmaz „fehlplaziert”, azaz nem a megfelelő intézményi típusban. Mindemellett Nyugat-Berlin lakóotthoni kínálatát tekintve a szemléletváltás viszonylag korán megfigyelhető, a 80-as években megjelennek már az első lakóotthonok. Azonban a területi behatároltság gyorsan gátat szab újabb lakóotthonok létrehozásának. Nyugat-Berlinben a helyhiány miatt egy erős tendencia alakul ki az irányban, hogy a fogyatékos személyeket a város falain kívül, a Német Szövetségi Köztársaság egyéb területein helyezzék el. Nyugat-Berlin körülzártsága és helyhiánya determinálja ezt a folyamatot. Egy folyamat, melyben az érintettek Berlint nem önként hagyják el. Kelet-Berlinben a klinikán élő értelmi fogyatékos személyek aránya jóval magasabbra tehető, mintegy 25%-a az értelmi fogyatékos személyeknek élt ekkor klinikákon. A Seifert-vizsgálat feltárja az intézményi ellátás jellemzőit a 90-es évek elején, melyből kiindulva elindul egy intenzív munka, mely az alternatív lakhatási formák kiépítését célozza meg.