3.2.8.1. Az integráció

Nirje (1995) a normalizációs elv kapcsán az integrációnak több formáját különbözteti meg. A földrajzi (térbeli, vagy fizikai) integráció alatt Nirje a lakhatás kapcsán a lakóotthonok településeken belüli elhelyezését érti, de természetesen az élet egyéb területei is, mint a munka és szabadidő az arra megfelelő földrajzi területeken kell elhelyezni. A funkcionális integráció a földrajzi integrációnál kicsit továbbmegy és arra hívja fel a figyelmet, hogy a fogyatékos emberek igényeiket az arra kialakított és nem fogyatékos társaik számára is fenntartott intézményekben elégítsék ki. Gondoljunk itt például egy uszodára, ahol a mozgássérült személy is igénybe veheti a szolgáltatásokat. A szociális integráció az emberek közötti szociális kapcsolatokat jelenti, melyek az előítéletek által erősen meghatározottak, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. A személyes integráció az életkoroknak megfelelő személyes kapcsolatok kialakulásának lehetőségeire hívja fel a figyelmet. A gyermekkorban intézetbe kerülő fogyatékos személyeket a családon belüli kapcsolatok lehetőségétől fosztják meg, ugyanígy a fiatal és felnőtt korban fontos a családból való kiválás és a saját kapcsolatok felépítése. A társadalmi integráció az állampolgárrá válást jelenti elsősorban annak minden jogi következményével, gondoljunk itt elsősorban a saját életet érintő döntések meghozatalának lehetőségére, mely ma hazánkban a jog előtti cselekvőképességgel szorosan összefügg (lásd 7. fejezet). Az organizatórikus integráció elsősorban az intézményi keretek és lehetőségeket takarja Nirje meghatározásában (Nirje/Burt 1995).

Ha lakhatási formát szeretnénk az integrációhoz kötni, akkor a lakóotthonokat sorolhatnánk ide, melyek a fizikai és a funkcionális integrációt mindenképpen támogatták elhelyezkedésükből kifolyólag. Ezek az intézmények a (általában) lakóterületeken belül jelennek meg, ezzel is lehetővé téve azt, hogy az ott élő fogyatékos személyek a helyi szolgáltatásokat igénybe vegyék.