2.6.1. A lakóotthon

A létrejövő új lakhatási formák már egy városrészen belül helyezkednek el(adott esetben lásd 7. fejezet ), integráns részeként környezetüknek. Az itt élő fogyatékos személyek ugyanazokat a szolgáltatásokat használják (tömegközlekedés, bevásárlás, kávéház…), mint amelyeket nem fogyatékos embertársaik. A lakóotthonok meghatározását tekintve az ott élő személyek létszámadatai a szakirodalomban változóak. Általában 6–12 fő közé teszik az ott élők számát. Gyakorta találkozunk olyan lakóotthonokkal is, melyek 10–12 fő esetén úgy alakítják ki a belső struktúrjukat, hogy a lakócsoportokat hoznak létre. Az így létrehozott kisebb csoportokban a lakók családiasabb körülmények között élnek. A lakóotthonok kialakításának építészeti vonatkozásait szigorúan szabályozzák. Természetesen a lakóotthonokban minden lakónak saját szobája van, a kétágyas beosztás egyre kevésbé jellemző, kivételt képeznek ez alól a párkapcsolatban élő értelmi fogyatékos személyek esetei. A lakóotthon felépítése rendszerint egy teljesen hétköznapi lakás felépítésére emlékeztet, melyben adott helyiségeket közösen használnak a lakók. Ezek a közös életterek rendszerint a konyha, a nappali és a fürdőszobák. Az ott dolgozó személyzet számára is kialakítanak rendszerint egy kisebb helyiséget. A lakóotthonok működésükben számos pontban különbözhetnek a nagy intézetektől. Családiasabb, személyesebb, a személyzet és lakók arányából következően az egyéni igények jóval nagyobb hangsúlyt kapnak, rendszerint nincs házirend, a programokat a lakókkal együtt tervezik meg. Azonban hasonlóságok is fellelhetőek, melyek miatt a szakirodalomban egy idő után egyre több kritikát kapott ez a fajta lakhatási forma (Masell/Beadle-Brown 2012). A kritikai hangok és a gyógypedagógiai paradigmák változásának következtében kerül egyre inkább középpontba a támogatott lakhatás mint egy lehetséges alternatíva.