Skip navigation

6.3. Európai Unió fogyatékosügyi politikája

Az Európai Unió fogyatékosságügyi politikáját Maschke (2010) két egymástól jól elkülöníthető szakaszra bontja. 1996-ig tényleges beleszólása a tagállamok fogyatékosügyi politikájába nem volt. Ajánlások és az Unió által finanszírozott programokon keresztül támogatott adott területeket. Ez a helyzet 1996 után fordulatot vett. E politikai fordulat első jelentős dokumentuma a Tanács és a tagállamok képviselőinek közös állásfoglalása a fogyatékos személyek esélyegyenlősége tárgyában (Aselmeier 2008; Könczei 2009). A dokumentum szót emel az esélyegyenlőség, a részvétel és az antidiszkrimináció mellett. Az új stratégia magját három főbb gondolati kör adja. Egyrészt a tagállamok közötti együttműködés erősítése, másrészt a tagállamok szándéknyilatkozatukkal megerősítették, hogy tagállami szinten a jövőbeni tervezéseknél figyelembe veszik a fogyatékosság kérdéskörét. Harmadik elemként pedig a fogyatékos személyek döntéshozatalba való bevonása jelenik meg (Maschke 2010). Az Európai Unió fogyatékosügyi politikája 96 után elindul egy szabályozó politika felé, mely a tagállamokon belüli politikának medrét, közösen elérendő célokat, a szolgáltatások minőségének tagállamokon átívelő szempontjait határozza meg. A szabályozás mellett azonban támogatást is nyújt az Európai Unió. A 2007–2013-es időszakban az Európai Unió strukturális politikájában a fogyatékos felnőtt személyek életminősége kiemelt szerepet kap. „A strukturális politika olyan intézkedések és eljárások összessége, amelyek adott gazdasági vagy társadalmi szerkezeti hiányosságok, lemaradások felszámolását, illetve csökkentését célozzák.” (Iván 2011, 355.o.) 1988 óta az Európai Unió több részszervezetéből alakult ki a Strukturális Alap, aminek keretén belül a magyarországi kitagolási program is támogatásra kerül.